Dunántúli Protestáns Lap, 1915 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1915-05-23 / 21. szám
21. skám. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 167. oldal. EMLÉKSOROK HETESSY LAJOS* HALÁLÁRA. Testvér, ott fönn az angyalok honában! Hallod e dalom ? Kihűlt testedre ki tudja merre Domborul halom ? Mit úgy szerettél, bús margaréták Nyilnak-e arra? S az esti csöndben szerelmes gerlék Kelnek-e dalra? Testvér! az ajkunkon még ég a csókod, A bucsucsókod. Ki hitte volna, lelked sugárát Utólszor szórod ? Testvér! még halljuk hangod muzsikáját, Szorítjuk kezed’: S te elérted már a csend birodalmát, A fényes eget. . . * * * Úgy rajzolódik élénkbe a képed, Ahogy utolszor együtt voltunk véled . . . Szemedbe’ titkos álmok fénye lobban, Professzor ajkán egy se’ csünge jobban . . . Úgy látunk, amint ott ülsz tiszta arccal Az Úr lábánál s figyelsz áhítattal Az örökélet szent igéire . . . S úgy látunk, amint bátor, férfi ajkkal, A jók s a gonoszoknak földjire . . . Úgy látunk téged búsan, hallgatag’, Egy vágytól űzve, viva harcokat Önmagadnak lelkivel . . . S úgy látunk, amint győztes voltál S szivedből szállt a büszke zsoltár: „Én nem törődöm semmivel! Az életem is nem lesz nékem drága: Csak szebb jövendő jöjjön a hazára!“ És látunk ott, hol annyi daliák Hideg homlokán nyílik vérvirág: A földrettentő, vad viharokba’ A szivfagyasztó forgatagba’ Mindig elöl és mindig előre!. . . Csókot nyomni a lerogyott főre . . . S azután hajrá! föl a tetőre! „Fiuk, ha vérünk hull a földre, Tavasz borul a bús rögökre . . . Fiuk! az Isten néz le ránk, S szuronyainkon a — hazánk!“ És ott a tűzbe’, ott a vészbe Szivedbe’ ott pihent a — béke. S mig hull a srapnell, búg a gránát, Lelked kibontja ifjú szárnyát. . . S a véres, végső pillanatba’ * Mint a pápai ref. theol. akad. hallgatója, önként jelentkezett hadi szolgálatra s az északi harctéren hősi halált halt. Magát az Úrnak átaladja: És csillogóan hófehérbe’ Repül az égi trón elébe! . .. * * * Testvér! téged nem óda illet, Magasztos, de hideg szavak. Emlék se’, amit ihletett kéz Vésője márványba farag. Testvér! téged nem ünnep illet! Hozzád méltó csak egy lehet: Kisírni érted könnyeinket, 5 lelkűnkbe zárni lelkedet!. .. Testvér! téged nem ünnep illet, Mely fénybe’, díszbe’ kéjeleg. Se gyászruha, se meghatottság, De munkás, harcos életek! Szivek, akiknek egy daluk van, És egy imájuk egyedül: Hogy tüzbe’, vészbe’, vad viharba’ Hazádnak rendületlenül!. . . BAKÓ BÉLA. KLÁRIKÁNAK.- KONFIRMÁCIÓJÁRA. — Nem küldhetek mást édes kis leányom, Csak kis virágot innen messzirül, Tudom, hogy semmiség csak adományom S tudom, hogy szived ennek is örül. Pár szál árvácska . . . Már a könnyű szellő Játszott a nap kelő sugárival, Derengő rózsapírban szállt a felhő, De még nem csendült fel pacsirtadal, Midőn a vésztől, melyen hang se rezdül, Melyet még ködfátyol lebegve fed, Indultam vissza a réten keresztül . . . Pár szál árvácska ... Ott szedtem neked. Szelíd virág ! Oly idegen e tájon, Hol a veszély leselkedik vadul, Hogy durva láb kis kelyhének ne fájjon, Hadd küldöm el inkább oltalmadul. Te is szelíd vagy ! Senkinek se vétesz, Ilyen maradj mindenkor, kedvesem, Kinek harag nem férkezik szivéhez, Nem árthat annak mások mérge sem. Szerény virág! Ilyen valál te eddig, Ezután se légy hivalkodó soha, Mert testi-lelki kincs mind egytül-egyig Nem érdemünk: az Úr ajándoka. S legfőbb kincsként, mely égi üdvöt adhat, Őrizd meg kristálytisztán lelkedet, Tündöklő szépen, mint a könnyű harmat, Mely ott csillámlott e virág felett. Erős lettél, kis Klárikám, hitedben,
