Dunántúli Protestáns Lap, 1915 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1915-05-16 / 20. szám
20. szám. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 159. oldal. Azelőtt Butlerné nem tudta elhatározni magát arra, hogy férjének elmondja aggodalmait, de most érezte, hogy ezt meg kell tennie. Szenvedni tudott egyedül, de ha tettre kerülne a dolog, cselekedni nem akart egyedül. Sok belső küzdelem után végre írásban közölte férjével azt, aminek elmondásától még tartózkodott. Az Írást átnyújtotta férjének s azután magára hagyta. A következő napokban Butler úr halaványnak és zavartnak látszott, végre el kezdett feleségével beszélni a dologról s ekkor együtt elhatározták, hogy egy felhívást intéznek a közönséghez. Butlerné felvilágosította férjét belső küzdelmeiről s így szólt: „Úgy érzem, hogy szivem repedt volna meg, ha nem szóltam volna“. Butler, ki előre látta, mit jelent ez mindegyikükre nézve, egy szót sem szólt a nehézségekről, melyeket e mozgalom fog hozni feleségére, aki oly gyengéd, oly finom lelkű, aki borzad a nyilvános izgatásoktól és aki a tisztaság és az igazság szenvedélyes szeretetétől indíttatva most minden tettre kész. „Menj, Isten veled ! voltak szavai, melyek mintegy felszentelő szavakul hangzottak el. Butlerné úgy ment a küzdelembe, mint martyr az oroszlánok közé. Először Grew-be ment, hol sok gépgyár és ezekben nagytömeg munkás van. Alig tudta, mit mondjon és kihez forduljon. Bement egy terembe, hol a munkások rendszerint össze szoktak gyűlni és beszédet intézett hozzájuk. Valamennyien szívesen üdvözölték és elmondták, hogy jól értették, mert nagyrészük azelőtt Párisban volt s így ismerték a bajt. Grewe-ből Leeds-en, Yorkon, Sunderland-on és Newcastle-on át Tyne- be ment s onnét hazatért. Minden várakozását felülmúlta az a fogadtatás, mellyel felhívása a munkás- és középosztálynál találkozott. Három hét sem telt el eme első kiserlet után s már a Yorkshire-i munkások vezetői nagy gyűléseket tartottak, melyeken kimondották, hogy csatlakoznak a Butlerné által megindított mozgalomhoz. Az események most hirtelen követték egymást. Kérvényt nyújtottak be a parlamenthez, mely oly izgalomba hozta a közvéleményt, hogy a kormány csak egy királyi bizottság kinevezése által tudta azt lecsillapítani, amely azután tárgyalás alá vette a kérdést. Nemsokára ezután Butler úr Liverpoolban gyűlést hivott össze, melyen a különböző felekezetbeli lelkészek és orvosok is nagy számban jelentek meg s azonkívül egy nagy sereg munkás. Az ügy barátai résen állottak és az 1870-ik szeptemberében Bristolban tartott tudományos kongresszuson tiltakozást nyújtottak be az új törvény elten. Számos, az egész országban nagy intelligenciájukról, műveltségükről és jótékonyságukról ismeretes hölgyek felháborodtak, mikor észrevették a kérdéses törvény szellemét. Butlernéhoz csatlakoztak és 1870 januárjában aláírták a hires női tiltakozást, amely távirat utján rövid idő alatt az egész országban elterjedt. A ,National Ladies Association“ (A nemzeti nő-védő egyesület) ezzel megalakult. (Angliában). Ámbár Butler is élénk részt vett a mozgalmakban, sem igazgatói kötelességeit, sem a kollégium érdekeit nem hanyagolta el: ritkán távozott, csak a vakációk alatt volt felesége mellett, s védte vele együtt az ügyet, mely mindkettőjük előtt oly drága volt. Tehát sokszor hosszabb ideig távol voltak egymástól. De akár együtt, akár egymástól távol, sokat szenvedtek az egykori jóbarátok elhidegedése s az előkelő s magasrangu hivatalnokok megvetése miatt, valamint azoknak közönyössége miatt is, akikre számítottak, de legtöbbet a sajtó rágalmazása, fizetett emberek sértése és erőszakos durvaságai miatt. Nem tehetjük, hogy ama hősies harc minden változatában kövessük Butlernét, amely harc Angliában nagy diadallal végződött s azóta majdnem az egész kontinensre elterjedt. De mégis nagy vonásokban szeretnénk feltüntetni, mily veszedelmek között forgott sokszor Butlerné, különösen bizonyos választási küzdelmekkor. így pl. Colchesterben, egy az említett szomorú törvény alá eső városban, a kormánypárti képviselőjelölt, Sir Henry Storks, aki mint Málta szigetének kormányzója különös szigorúsággal alkalmazta a fenti törvényt, heves küzdelem után megbukott. Butlernének és a Nemzeti női liga több tagjának a megérkezése nagy elkeseredést idézett elő Storks párthívei között. Különösen azzal izgattak Butlerné ellen, hogy titokban lázították a népet a nyilvános házak tulajdonosai ellen. Egy este a szállodás, akinél megszállott, a padlásra zárta őt, hogy elrejtse a tömeg elől, mely a házat megostromolta. Egy más napon, mikor egy női gyűlésen vett részt, értesítették, hogy a felizgatott tömeg esküdözik, hogy élve nem fog távozni a teremből. Egy alacsony kis ablakon eresztették ki, egy nő társa bolyongott vele a sötét utcákon keresztül, elkísérte egy gyárig, melyből a munkások eltávoztak s otthagyta a gyár küszöbén. Butlerné az udvar végén, egy sötét sarokban bujt el, ahonnan jól hallotta a felizgatott tömeg kiáltozásait. Lassanként csendesedett a város. Egyszer csak egy árnyék suhant át a küszöbön s Butlerné siránkozó hangot hallott: „Ön az, ön az a nő, akit keresnek ? Milyen szégyen, hogy önt üldözik, önt, aki oly jó mihozzánk, szegény nyomorult teremtésekhez ?“ Ez a gyalázatnak és a közönség megvetésének kitett asszonyok egyike volt, aki aztán ajánlotta Butlernénak, hogy biztos helyre fogja vezetni. De közben az előbbi társnő visszatért és együtt egy füszerkereskedésbe mentek, hol jó fogadtatásban és vigasztalásban részesültek. Szállodáról-szállodára űzve, nem akarta senki sem befogadni őket, végre nagy nehezen kaptak egy szállodában egy szobát, melyet Greyné álnév alatt elfoglalt. Késő volt már, mikor ide érkezett. Alig, hogy lefeküdt, a szállodás bekopogtatott az ajtón és elmondta, hogy ő is nagyon felháborodott, mikor megtudta, hogy Butlernét fogadta a házába s hogy' nagy tömeg áll a ház előtt, akik beverték az ajtókat és fenyegetik, hogy felgyújtják a házat, ha Butlernét ki nem adja. A szállodás elbocsátotta őt egy titkos lépcsőn és szolgájával
