Dunántúli Protestáns Lap, 1915 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1915-05-16 / 20. szám
Huszonhatodik évfolyam. 20. szám. Pápa, 1915 május 16. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS | LAP. AZ EGYHÁZ ÉS ISKOLA KÖRÉBŐL. A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséghez: Kis József felelős s= szerkesztő címére küldendők. = Megjelenik minden vasárnap. Az előfizetési dijak (egy évre 9 K, félévre 450 K), hirdetések, reklamációk: Faragó János főmunkatárs címére küldendők. STRASSZBURG, SZATHMÁR, NAGYRÁSKA. ?.........Qzt a három, egymástól távoleső, egyéb P tekintetekben is nagyon különböző helyet a bennök előforduló események p.........D során hozzuk kapcsolatba. Strasszburgban az történt, hogy a róm. kath. püspöki ordinariatus körlevélben értesítette a papságot, hogy a katholikus templomokban is lehet protestáns isteniszteleteket tartam a protestáns vallásu katonáknak. Fölszólította a papságot, hogy amennyiben azt protestáns papok kérik, a szószék, az orgona s a harangok használatát is meg kell nekik engedni. Szathmáron pedig az történt, hogy a ref. egyháztanács megkereste az ottani róm. kath. tanítóképző igazgatóságát, engedje meg, hogy az intézetbe járó ref. vallásu növendékek hittani óráit az intézeti épületben lehessen tartani. A válasz elutasító lett! Nevezett intézet igazgatósága válaszában arra hivatkozott, hogy a püspöki hatóságtól nyert utasítás szerint katholikus jellegű intézetek falai között más vallásuak hitoktatása elvi okokból nem engedélyezhető. Nagyráskán meg a református egyházközség nem adott engedélyt, hogy a r. kath. lelkész a ref. iskolába járó r. kath. vallásu gyermekeknek az iskola helyiségében tanítsa a hittant. Sőt, amikor a tanfelügyelő kényszeríteni akarta az egyházközséget az engedély megadására, az egyházközség a felsőbb hatóságok útján a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumhoz fordult orvoslásért. A minisztérium mind a szathmári, mind a nagyráskai esetben az iskolafenntartóknak adott igazat, mert: „A törvény nem nyújt jogalapot arra, hogy más vallás felekezetű tankötelesek hitoktatására a hitfelekezeti iskolák helyiségeit átengedni kötelesek volnának“. Milyen magasztos a strasszburgi példa kivált most, mikor a világháborúnak ránk nehezedő szörnyűségei minden ellentétet elsimítanak, minden születési és érzésbeli különbséget megszüntetnek közöttünk. Az ágyúk torkából, a puskacsövek millióiból szól felénk a figyelmeztetés, hogy egyformák vagyunk. Minő lehangoló a szathmári és nagyráskai eset, különösen most, midőn távol az édes hazai földtől egymás mellett, sorjában fekszenek a halott katonák: kath., protestáns, izraelita s mohamedánus. A pap —azt sem keresik, milyen, amilyen épen akad — egyszer latinul imádkozik, máskor magyarul. Eggyé lett minden érzésünk, egybefolyik minden könnyünk ebben az emberpusztító, reméljük és hisszük, hogy egyúttal emberjavító világháborúban. Új formát kap minden, maga az ember is; új érzésekkel, a réginél szebb, magasztosabb, emberiesebb gondolkozási móddal telünk meg. Hisszük, hogy nem a szathmári és nagyráskai példa fog diadalmaskodni, mert akkor igazán hiábavaló lenne az egész mostani nagy vérontás, hanem a strasszburgi. A magyarság érző lelkének: a sziveknek kell megszólalnak, hogy nincs abban a legkisebb elvi nehézség sem, hogy a protestáns hitoktató róm. kath. tanintézetben tanítsa a hittant és megfordítva, aminthogy az a mohamodán katona is nyugodtan alussza síri álmát, bár bajtársai nem turbános fejfát, hanem keresztet állítanak idegen földön elhantolt tetemei fölé. Ha még most sem érezzük, hogy testvérek vagyunk, ugyan mikor fogjuk hát érezni?
