Dunántúli Protestáns Lap, 1914 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1914-02-08 / 6. szám
48. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1914. irányzat két legnagyobb költőjének, az olasz Leopardi és a magyar származású Lenaunak világnézete. Költészetükben egy teljesen elcsüggedt, hitefosztott, reményevesztett lélek fájdalma nyilatkozik. „Természeti diszpoziciói: a fizikai és morális feltételek szomorú együttműködése az élet vértanúivá avatták.“ Sehol semmi fény, sehol biztató, reményre hívó hang. Az ember szíve alig mer dobogni, mikor üterére ránehezedik a kezük ... A csüggedés Leopardinál már tompa kétségbeesés. És ez a kétségbeesés teljes és örökkétartó, nem enged időt és tért gyöngéd melankóliára, vagy a jövőt illető édes álmodozásokra. Csak egy menhely van számára : a nihilizmus. Az olasz szabadságharc friss szellője nem hűsítheti már homlokát, a szabadságról, az új nemzeti létről álmodozók bátorító szózatai nem bírják hevíteni árva lelkét. „Szemének fényt nem adott csak a könny.“ Mint odvas fa és száraz nád elfásult és élt szinte minden szenvedély nélkül. „Elhervadoztam éveim virágán, mondja, midőn legédesb élni s még a szív nem tudja, mily hiú minden remény.“ Bölcsőjétől sírjáig kisérte, tépte a betevő falatért, egy tisztességes, szerény állásért, meg egy kis szabad levegőért való gyötrődés és gond. Későbbi költészetének vezérmotívumai azért sokszor egyenesen megdöbbentők. A buddhizmusnak sincsenek sötébb tanai. „Minden illúzió, valóság csak a szenvedés, a halál és a — semmi. A dicsőség — szép tévedés. A boldogság — látszat; az erény — önámítás ; az élet csömör, a világ sár.“ A szerelem pedig, a halál mellett az életnek egyedüli vigasza, csak csalfa ábrándkép. És örök csak egy: a bánatunk. Szegény Leopardi! Te, akit nő karja sohasem ölelt; Te, akinek csókra, szerelemre vágyó ajkait forró női ajak soha le nem zárta, Te — Te vagy a legszerencsétlenebb e világon, láttodra csak szánalmat, ha erzett női szív! Éltednek fája már virágjában hordott sárga levelet; akarni és nem tudni nálad örökre csak egyet jelenthetett. . . Ám vannak világnézetének még sötétebb tanai. Ilyenek: az emberi nem az égieknek, „pusztán gúny és játéktárgy.“ Könyörgéseink és kéréseink süket fülekre találnak, imánkra az ég nem válaszol. Egész filozófiájának alapja pedig az a rendíthetetlen hit, hogy az emberiség a priori, természeti szükségszerűségből boldogtalan. Mert a természet változatlan közönnyel nézi a földiek örömét és bánatát. „A természetnek minden egyre megy, neki a hangya és az ember — egy.“ Azért hát — és ez végső konklúziója bölcsészeiének — fogjunk kezet, egyesüljünk mindannyian közös harcra legnagyobb ellenségünk, a természet ellen.1 És ha győznünk nem lehet, önkezünkkel vessünk véget nyomorúlt életünknek. „Földön meg égben nincs a szenvedőnek, más jótevő barátja, csak a vas.“ Ezen hangon zengi halálra vágyódását és szinte megdöbbentő logikával hirdeti az öngyilkosságnak föltétlenül jogos voltát. De bárha az öngyilkosság gondolata őt magát számtalanszor kisérte, bárha nem egyszer, de ezerszer hívta a halált, hogy megváltsa testilelki kínjaitól, megtartotta ifjúkori ígéretét és hűen kitartott roncs testével nyomorúságos élete mellett. Az élet titokzatos sfinxének nyugodtan és mélyen nézett szemébe és nem remegett, midőn jéghideg ölelésével kioltotta lelkét. Leopardiénál nemkevésbbé volt zordon és vigasztalan Lenau világfájdalma. Életének, gondolkodásmódjának, gyönyörű dalainak ugyanaz az alaphangja, mint a nagy olasz költőé. Pesszimizmusa nem divathóbort, nem affektált betegség és nem blazirt életfelfogás eredménye. Szárnyaszegett hittel, szomorú csókkal az élet reménytelenségét és nagy fájdalmát avatta múzsájává. Ha Byron és Heine szkepticizmusa velejében még propedentikus, Lenau — mint Leopardi is — az emberi elmétől egyáltalán megtagadja azt a képességet, hogy az igazságot valaha megtalálja. Valami prometheuszi vonás jellemzi költészetét csakúgy, mint szerencsétlen életét. A tehetetlenség sziklájához láncolva őrült kéjjel mardossák szívét a kételyek és nagy kétségbeesések saskeselyüi — és erőnkben megfagy a vér, ha szomorú kacagását halljuk. Az őrültség örök éjszakája, mely ráborúlt, rémesen igazolja, hogy nem pózolt, midőn sápadt arcát pihenésre hajtá „an den Busen der sinnenden Melancholie . . .“ Lenau a pesszimisztikus világnézetnek legnagyobb és legmélyebb képviselője a német költészetben. A tökéletességre törekvő emberi elme s a természet, meg a korviszonyok mindenkori megkötöttsége közötti ellentétet sokkal éiesebben látta és fájlalta, mint Heine. A felvilágosodott ember kételkedése küzd benne a vallásos áhítat szükségességének gondolatával, de a nagy küzdelemben nem talált elméje kivezető útat és nyugtalan fantáziája édes nyugvóhelyet. Lágy, majdnem gyermeki kedélye és szíve, forró vére, merész fantáziája és hideg, megalkuvást nem ismerő esze állandó harcban állnak és a komor szkepszissal vívott e hosszú 1 Különösen éles gúnnyal és maró szatírával aposztrofálja a természet gondtalan és szív nélküli rombolását „Az irlandi és a természet“ című híres dialógusában. .Aiapíttatott, 1864-ben. vidék legrégibb es legnagyobb oipöüzlete Aiapíttatott is04-ben. Manheim Annin, ezelőtt Altstädter J. cipöraktára Pápa, Kossuth L. utca, hol mérték szerint, vagy egy beküldött minta-cipő után nemcsak divatos és szép, de főleg tartós és jól álló cipőket lehet kapni. — Beteg és szenvedő lábakra (orthopäd-munka) kiváló gondot fordít. — Vadászoknak különös figyelmébe ajánlja garantált vízmentes vadászcipöit és csizmáit. . ~ üzletemet ugyanezen utcában, a postapalotával szemben épült házba helyeztem 4t-
