Dunántúli Protestáns Lap, 1914 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1914-10-25 / 43. szám
Huszonötödik évfolyam. 43. szám. Pápa, 1914 október 25. AZ EGYHÁZ ÉS ISKOLA KÖRÉBŐL. A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséghez: Kis József felelős = szerkesztő elmére küldendők. = Megjelenik minden vasárnap. Az előfizetési dijak (egy évre 9 K, félévre 4’50 K)t hirdetések, reklamációk: Faragó János főmunkatárs címére küldendők. VIGYÁZZUNK!- EGYHÁZI FŐHATÓSÁGAINK SZÍVES FIGYELMÉBE. — STEN látja lelkemet: nehéz szívvel fogok e sorok megírásához. Hiszen soha jobban nem éreztük annak szükségét, hogy — félretéve társadalmi-, osztály- és felekezeti különbséget — egynek kell lennünk, mint most, nemzetünk élet-halál harcában. Régi igazság, hogy míg a magyar összetart, győzhetetlen, ám a visszavonás a nemzet sírját ássa. Szép reményekre jogosított az a mindent egybeforrasztó, minden civódásra fátylat takaró szent lelkesedés, amely e háború kezdetén Kárpátoktól az Adriáig szinte delejes árammal egybekapcsolta ez ország lakosainak szívét. Annál szomorúbb, hogy most egy megdöbbentő jelenségre kell rámutatnom, amely ezt a szép egyetértést, a jövő siker zálogát megbontással fenyegeti. Mint mondám, nehéz szívvel teszem ; de az a meggyőződésem, hogy jobb szóvá tenni a dolgot, mint elhallgatni, mert így még módunkban lesz a bajt elhárítani. Arról van szó, hogy katholikus tábori papok, kik a felekezetieskedést a nemzeti érzületnek is elébe helyezik, még ezt a válságos időt is arra használják fel, hogy a zavarosban halásszanak: katonáink között katholizáljanak. Ezt a súlyos állítást a tények sokaságával lehet bizonyítani. Szentképeket, imakönyveket osztogatnak, különös előszeretettel a protestáns vallású katonáknak, amelyekben gondjuk van arra is, hogy az „egyedül idvezítő katholikus vallást“ földícsérjék; számító ravaszsággal belopják magukat a protestáns katonák szívébe: ügyes-bajos dolgaikban melléjük állanak, segítségükre vannak, hogy mi célból, elárulja az a felhívás, melyet a katholikus katonák között terjesztenek s melyekben felszólítják őket, hogy protestáns bajtársaikat beszéljék reá, hogy jelenjenek meg a katholikus lelkész előtt, ki őket is feloldozza! Beszéltem sebesült református katonával, aki ugyancsak erős tiltakozással tudott megszabadulni a tolakodó „feloldozás“ alól. Szomorú jelenség ez, de még szomorúbb, hogy a hadvezetőség, bár koncedálom, hogy nem rosszhiszeo=c I n-----n müséggel, előmozdítja e katholizáló törekvést. Míg ugyanis katholikus tábori lelkészeket úgy a csapatoknál, mint a kórházakban szinte fölös számmal alkalmaz, protestáns tábori lelkész ritkaságszámba megy. Hogy csak egyet említsek, Zágrábban ezer és ezer sebesült fekszik a különböző kórházakban, köztük igen sok református vallású (a déli harctérről, magyar ezredekből valók) s az egész városban nincs református tábori lelkész. Az ott székelő missziói lelkésznek ereje megfeszítésével, egyéb dolgai elhanyagolásával kell a rengeteg kórházat felkeresni, hogy legalább egy részét a beteg hitsorsos katonáknak lelki vigasszal ellássa. Sebesült katonák panaszkodva mondták nékem, hogy hat hétig küzdöttek a harctéren, megsebesülésük után két hétig feküdtek a kórházban s református lelkészt, ki az annyira óhajtott lelki táplálékról gondoskodhatott volna, az egész idő alatt még csak nem is láttak. Bezzeg katholikus tábori misére minden ünnepnapon ki kellett rukkolni s a kórházban a katholikus tábori lelkészek egymást érték. S ne tessék hinni, hogy olyan ezredeknél vagy hadosztályoknál történt ez meg, ahol elszórva akad egy-két protestáns katona, hanem olyanoknál, amelyeknek legénysége túlnyomólag prot. lakosságú vidékről való. Nem így van ez dicső szövetségesünknél, a német hadseregben. „A mozgósítás első napjaiban rögtön gondoskodott a német hadvezetőség arról, hogy úgy a katholikus, mint a protestáns lelkészek, mentül többen, a kijelölt létszámon felül, vonuljanak be a csapatokhoz“ — mondja egy tudósítás. De még ezeket sem tartották elegendőnek! A tényleges és tartalékos tábori lelkészek mellé még önkéntes tábori lelkészeket is alkalmaztak, akiknek segélyezésére — mindjárt a kezdet kezdetén — 20.000 márka gyűlt egybe önkéntes adakozásból. íme, ily sokra becsüli a német hadvezetőség a katonák lelki ápolását. S megadja minden egyháznak azt, ami megilleti. Nem tesz uralkodó vallássá egyet a többi rovására.
