Dunántúli Protestáns Lap, 1914 (25. évfolyam, 1-52. szám)
1914-06-21 / 25. szám
Huszonötödik évfolyam. 25. szám. Pápa, 1914 junius 21. AZ EGYHÁZ ÉS ISKOLA KÖRÉBŐL. A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséghez: Kis József felelős = szerkesztő címére küldendők. = Megjelenik minden vasárnap. Az előfizetési dijak (egy évre 9 K, félévre 4-50 K), hirdetések, reklamációk: Faragó János főmunkatárs címére küldendők. Üres templomok. — Irta s a kaposvári lelkészt kör kutast értekezletén előadta Keresztes Gyula kaposmérő-újlaki lelkész. — Aktuális kérdés: miért üresek a templomok? Sok bajunk között talán ez a legnagyobb! Vagy: éppen ez minden bajunk ... Jó tanács, hogy ezen segíteni kell, van elég.-Hiszen bennünk, régi dolog, a jóakarat, nem is hiányzik. Mi mindig akarunk valamit, de nem teszünk semmit. Pedig: „in magnis et voluisse sat estu legalább ezen esetben: nem elég! Nézzünk mélyére a dolognak; de ne jajgassunk, mint a mindig panaszkodó asszonyok. Már többé el nem tagadható igazság, hogy az „atyák hitétől“ sokan eltávoztak. A nép-lélek is kezd átalakulni, csakhogy — sajnos — egyházellenes irányban. Az egyházat a tömeg nem kezdi szeretni . . . Legműveltebb tagjai pedig, tisztelet a kivételnek, közönnyel és csekélyléssel néznek rá. Az egyház sok helyen „gyülekezet nélkül“ van. A presbiterek szabályrendeleteket alkotó számos gyűlések egyháza csak; de nem „keresztyén népé?1 A jelenkor egyházát a nép legmélyebb lelkiismeretéből kell fölépíteni. Nem fogok theologizálni itt; sem a különböző irányokat nem akarom egymás ellen provokálni. Nem támadom a múlt dicső alkotásait, ma sem pótolható nemes intézményeit. Nem a „Mária-lelkek“ ébredéseit. Nem. Különösen nem, ami múlhatatlan, örökkévaló: az Evangéliumot. Nem, mit a fejlődés túl nem haladhat: a keresztyénség lényegét. Sőt: csodahívő theológus vagyok! A vizet ma is borrá változtathatjuk: Krisztus testével. A tespedő egyházi élet kiszáradt csatornáiba: bort, tüzet, elevenséget és teremtő lelket önthetünk át, ha Krisztus evangéliumában mi is, az igehirdetők, vallásos életünk alapját és elvét ismerjük fel, mely aztán a mindenütt való prédikálásra lelkesít. „Mindenütt“ kell prédikálni és — a templomok ismét megtelnek. Ez természetesen apostoli munka, fáradtság, s nekünk: nem kényelmes. Pedig azt szeretjük, ami kényelmesebb, ha nem is édes, de könnyebb teher. Betanulgatjuk s elszónokoljuk tudós atyáink korunkhoz illő, reánk maradt prédikációit, hogy aztán eltegyük azokat: „in annum sequentem.u De az áhítatos „hallgatónak“ is van annyi esze, hogy észreveszi az ismétlést s máskor rémítő kínok között hallgatja végig vasárnap reggel ex abrupto „átgondolt kegyes hasalásokat. “ így válik idő előtt igen sok jobb sorsra méltó igehirdető, mint boldog emlékű Kovács Albert megjegyezte, „unalmas lelki kacorrá.11 Mert egy tiszteletreméltó irányzatot meg nem értett s így annak nemes intencióit megrontó képzelgés azt is kigondolta, hogy a Szentlélek még az üres koponyát is megszállja, ha az illető buzgó imában könyörgi s készület nélkül is kenetteljes beszédet tarthat. Krisztus és evangéliuma ismerete nélkül senkit sem szállott meg a Szentlélek (Ap. csel. VIII. 9—21; XIX. 1—6). Az apostolok is megismerték Krisztust s csak azután nyertek Szentleiket, becsületességet, bátorságot, erőt s kezdének prédikálni, nemcsak a jeruzsálemi „felházban“ az első kér. imaházban, hanem mindenütt! Folytatása következik-
