Dunántúli Protestáns Lap, 1913 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1913-12-28 / 52. szám
Huszonnegyedik évfolyam. 52. szám. Pápa, 1913 december 28. A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséghez: Kis József felelős = szerkesztő címére küldendők. = Megjelenik minden vasárnap. Az előfizetési dijak (egy évre 9 K, félévre 4-50 K), hirdetések, reklamációk: Faragó János főmunkatárs címére küldendők. Jézus Krisztus tegnap és ma ♦.. Tehát egy év csakhamar újra elsuhan fölöttünk . . . Hozott-e valamit, vagy nem hozott ? — kevés gondom van rá. Nekem a csodás agilitású amerikai lake-mohonki szavai járnak eszemben: „Legjobb napjaink előttünk vannak!“ Fölsorolja, hogy miért. Mert jobban ismerjük szükségeinket. Mert bővebbek a tapasztalataink. Mert nagyobb a baráti összeköttetésünk. Mert több bennünk a tisztelet egymás iránt. Mert szorosabb és győzedelmesebb az egységünk. Mert mérhetetlenül nagyobbak az alkalmaink. Mert nagyobb veszélyek és nagyobb problémák állnak előttünk. A legutolsó „mert“ a mi feleletünk. Legjobb napjaink előttünk vannak, mert legnagyobbak a nyomorúságaink. Hogy a mi szunyókáló álmunkból diadalokhoz verekedjük föl magunkat, akkora tömeg nemes energiára van szüksége a magyar református anyaszentegyháznak, amekkorát csak hősök anyaszentegyháza válthat ki magából. Tehát a magyar reformáus anyaszentegyház azelőtt a gyönyörű fordulat előtt áll, hogy hősöket lesz kénytelen nevelni saját magának. Hősöket fog nevelni, mert élni akar. S mert élni fog, mert Isten nem akarja, hogy disznók elé kerüljenek a gyöngyeink: legjobb napjainkat kell magunk előtt látnunk. Talán mondanom se kell, hogy részletezve miről volna itt szó. Csak néhányat említek föl. Milyen szellemi táplálékot ad egyházunk a magyar református közép-osztálynak? Családoknak és egyéneknek ? . . . A Magyariak és Szenczi Molnárok utódai ne csodálkozzanak ezen a kérdésen! Feleletünk nincs rá, csak orcapirulásunk. Egész nyugodtan sirhatnánk is rajta. Én úgy látom, hogy ez a középosztály csaknem teljesen elveszett anyaszentegyházunk számára. Gyönyörű perspektíva áll előttünk: egy egész közép-osztályt visszahódítani . . . Talán az „egykéivel is gondolhatnánk már valamit. Kitűnő fejtegetést hallottam a viszonyok egy alapos ismerőjétől, hogy mi volna pl. a református lelenc-házak szerepe ezen a téren. Részletezésre nincs tér. Hivatottabb tollak végezzék el! Fölemlíthetnék még iskolákat, ahol semmi, vagy nevetségesen csekély, ami történik az ifjúság komoly érdekeiért. Úgy-e, fölösleges szólni is róla, hogy a nevelés súlypontja a jellemnevelésről majdnem teljesen átcsúszott a puszta anyagra ? Van-e valaki, aki itt is föl merné már emelni a szavát ? A „veteményes kert“ kifejezést egész nyugodtan lomtárba tehetjük. A magyar kálvinista ifjúságnak — sajnos, de való! — nincs barátja. Ha van: olyan, mint a fehér holló. Nem várhatnak tőlünk semmit, akiktől semmit nem kaptunk. Úgy-e, ne folytassuk? Az jutott eszembe még, hogy nem tudok egyetlen értékes szellemi megmozdulásról, vagy irányzatról, ami a leghatározottabban odadobott életeket ne kívánt volna. Fordítsuk befelé a tekintetünket s kérdezzük meg magunktól: mennyibe is kerülnek hát nekünk az eszményeink? Hivatkozom a múlt heti szám tanács-
