Dunántúli Protestáns Lap, 1913 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1913-11-02 / 44. szám
Huszonnegyedik évfolyam. 44. szám. Pápa, 1913 november 2. A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséihez: Kis József felelős = szerkesztő címére küldendők. Megjelenik minden vasárnap. Az előfizetési díjak (egy évre 9 K, félévre 4'50 K), hirdetések reklamációk: Faragó János főmunkatárs címére küldendők. Bethlen A reformáció évfordulóján rendszerint fölelevenítjük áldott emlékét egy-egy olyan férfiúnak, aki az Isten különös kegyelmének bizonysága volt a maga korában. Jelenleg különös okunk van arra, hogy Bethlen Gáborról emlékezzünk meg. Ugyanis e hó 24-én volt háromszázesztendős évfordulója annak, hogy Bethlen Gábort a rendek fejedelemmé választották s vele olyan egyént ültettek Erdélynek ebben az időben rendkívül nagy jelentőségű trónjára, akit a história „Erdély legnagyobb fejedelme“ címmel méltán tüntet ki. Bethlen trónraléptekor lázas buzgósággal sorakozott már mind a két részről az a hadsereg, amely a római katholicizmusnak és a protestántizmusnak nagy ellentéteit képviselte. Pázmány Péter szellemi vezérsége mellett óriási szellemi erő és vak fanatizmus, II. Ferdinánd égisze alatt pedig ugyanolyan anyagi, fegyveres erő szállt sikra, hogy visszahódítsa a protestántizmus által elfoglalt, a pápaság igájából fölszabadított területeket. Félelmes erővel nyomult előre a reakció, hogy letörje a lelkiismereti szabadságot és itt minálunk Erdélyt Magyarországgal egyesítve, mindeniket a császári abszolút hatalom alá hajtsa. Ebben a korszakban gondviselésszerű szerep jutott a nagy Bethlen Gábornak. Bámulatos, mindent átfogó szelleme, törhetetlen hazafias és istenes energiája szinte csodákat művelt Magyarország és Erdély függetlenségének megóvása, a magyar erő érvényesítése, a lelkiismereti szabadság fenntartása terén. Semmi kétség benne, hogy az ő hatalmas egyénisége Gábor. mentette meg országunkat és a magyar protestántizmust attól, hogy a levert, elpusztított Csehország és a hazájából kiüldözött cseh protestánsok gyászos sorsára nem jutott; sőt, ellenkezőleg: Erdély menedékvára lett az evangéliumi keresztyén vallásnak; a lelkiismereti sza-# badságnak és a magyar tisztes hagyományoknak. Erős, törhetetlen hitű református volt; figyeimét semmi se kerülte el, ami alkalmasnak látszott református vallása teljes megalapozó- * sára és megerősítésére. Természetes, hogy az % iskolaügy fejlesztését, a vezetők, a tanítók és \ lelkészek képzését tartotta első teendőnek. Ezért az intézményeket anyagilag is fejedelmi bőkezűséggel ápolta. Nem érte be csupán az erdélyi lelkészekkel; körébe vonta a magyarországi papok közül is a kiválóbbakat; ifjakat küldött külföldre, hogy széles látkörű erőket adhasson a tanítás és nevelés ügyének. Mi törpe epigonok, kiket csak a máról holnapra jól és jobban élés gondjai is teljesen kimerítenek, el se tudjuk képzelni, hogy abban a viharos időben, a csaták zajában, mikor nyolc év alatt háromszor kötött békét ez a hős, hogyan jutott ideje a belső, a lelki, a szellemi dolgok intézésére; a javítás, a tökéletesítés tervezgetésére! És ő szakadatlanúl tervezget e téren is. Legmesszebb menő terve az akadémia felállítása volt. Ennek helyéül 1622-ben Kolozsvárt, majd 1628-ban mégis a fejedelemség székhelyét, Gyulafehérvárt jelölte ki. Ezt a főiskolát egyetemnek tervezte. És mivel itthon nem talált megfelelő erőket, külföldről hívott meg európai hírű jeleseket.
