Dunántúli Protestáns Lap, 1913 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1913-01-19 / 3. szám
3. szám. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 19. oldal. A XX. hét első félóráján a pap és tanítóról beszél s ezzel kapcsolatban vesz fel egy, 10 hosszú sorból álló imát, amelynek betanítása talán még akkor sem sikerülne, ha kizárólag csak azt venné föl egy félóra anyagáéi. Pedig a beszélgetésül fölvett anyag földolgozása mellett az imát is egészen komolyan be akarja tanítani, mert a következő félóra elején szántónkén, el akarja mondatni! A XXVI. hét második félóráján a nap, hét s hónapokról tanít, tanítja a hónapok neveit, ismerteti az órát, mint az időmérés eszközét, be akarja gyakorolni az óra szerint való tájékozódást s be akarja emléztetni az óráról szóló 8 soros verset s az 1. dics. 8. versét! Hogy hol itt az anyagmennyiség s másfelől az idő s a gyermek befogadó képessége közötti arány, valóban, nagyítóüveggel sem tudom fölfedezni. Hozhatnék még föl több példát annak igazolására, hogy az író egy-egy félórára oly sok és sokféle anyagot vesz föl, melynek alapos feldolgozására, megemésztetésére egyfelől a kitűzött idő nem elegendő, másfetől pedig éppen az anyag sokféleségénél fogva a gyermek figyelme szétforgácsolódik, a tárgyalt anyagról tiszta, határozott képzetet nem nyer, ami pedig a tanítás eredményének kockáratevésével egyenlő. Kezembe került a Dunántúli Protestáns Lap 1910. évi 49., 50., 51. száma, melyben az írónak egy beszéd- és értelemgyakorlati pályamunkára vonatkozó bírálata van közölve. Itt azt mondja az író — igen helyesen —, hogy az a félóra különösen osztatlan iskolában nem is félóra, — ha mindjárt a kezdő órákra tesszük is a beszéd- és értelemgyakorlatokat, — hanem legfeljebb 25 perc, mert az éneklés, imádkozás, stb. 10 percet az órából okvetlen elvesz. Midőn ezt koncedálom, egyúttal kénytelen vagyok az író említett bírálatából saját szavait fejére olvasni, mely szerint hogy „mennyire nem számolt ezzel a 25 perccel, az — ha nem is minden — de legtöbb félórai anyagából kiviláglik. Annyit összehalmoz egy-egy félórára, hogy azt jól feldolgozni teljességgel lehetetlen.“ Klasszikusabb tanúra csakugyan nem hivatkozhatom. III. Az anyag minőségét illetőleg az író valóban a legszebben nyilatkozik „Szakjelentés“-ében a munkájáról. Azt mondja ugyanis, hogy „a megtanításra szánt dalok, versek és mesék egyrésze a magyar népköltés gyöngyei, másrészük pedig a régi és legújabb kiváló gyermekirók termékeiből kiválogatott gyöngyszemek s hogy azok mind, de mind a gyermekléleknek valók, azokban elavúlt, erőltetett dolog nincs“. Hát ez szépen hangzik, de erre az öndicséretre a valóság rácáfol. Rácáfol annyira, hogy aki a magyar gyermekirodalom s a népköltés termékeit csak kevéssé is ismeri, annak a leghatározattabban tiltakoznia kell az ellen, hogy valaki a könyvbe fölvett meséket, dalokat, verseket a gyermekirodalom s a népköltés gyöngyeinek minősítse. Nagyon szegény, nagyon silány irodalom volna az, amelynek ilyenek volnának a „gyöngyszemei.“ Lássunk erre is pár példát. Az első osztály második hét harmadik félórájában az imádkozó apáról elmond egy mondvacsinált, édeskés mesét. Kiáltó bizonyság arra, hogy e „mese“ csak azért van itt fölvéve, mert mindenáron mesélni akart, eseményből akart kiindúlni. Sajnos, ma már az imádkozva ébredő atya valóban fehérhollószerű, ha ugyan egészen ki nem veszett s így e „mese“, mint nem az életből merített, érzelgős história, nem alkalmas arra, hogy az imádkozás szükségét, az Istenhez vágyakozó léleknek megnyilatkozását megkapóan illusztrálja. Pedig hány szebbnél-szebb gyermekmesénk s történetünk van, mely éppen az imádkozást van hivatva kedvessé tenni a kis gyermek előtt eleven, színes' s amellett a valószínűséget visszatükröztető leírásával. Szakasztott mása ennek az V. hét első félórájában közölt „mese“. Ugyanezen hét második félórájában a kis és nagy iskolákról s a pápai főiskoláról beszél, — közbevetőleg megjegyezve, arról az anyagról, melyről hivatkozott bírálatában ezt jegyezte meg: „nohát, ezt csakugyan nem értem, mire jó“, tehát az anyag fölvétele vagy most is helytelen, vagy pedig idézett bírálata nem állhat meg, — s ezzel kapcsolatban mesél Lajosról, ki a kis és nagy iskola elvégzése után arra kérte apját, hogy vigye el őt abba az iskolába, hol a leendő tiszteletes bácsik tanúinak. Az apa nem tudta, hol van ilyen iskola, mire a fiú fölkiáltott: „Pápán van, édesapám, oda vigyen engem“, stb. Hát hiszi valaki, hogy e mesterkélt, hajánál fogva előráncigált párbeszédnek a gyermek hitelt ad, vagy az őt érdekli s belőle a pápai főiskola mivoltát megérti? Nem kevésbbé érzelgős s erőltetett e hét 3-ik, a XI. hét 1. és 2. félórájában közölt „mese“ is. A XII. hét első félórájában Jancsiról szóló, mesének szánt elbeszélés nemcsak mesterkélt, de egyszersmind ízléstelen, erkölcsrontó is. Jancsi nyelvet nyújt az anyjára s sánta anyját utánozva, sántít, biceg! Hát Jegyzőkönyvek, egyházi évkönyvek, számadási nyomtatványok és vallásos könyvek pontos, tiszta kivitelben különös figyelemmel készülnek a pápai református főiskolai nyomdában, mely modern betűkkel, a legújabb rendszerű gépekkel és villanyerövel van felszerelve. Elsőrangú munkaerők! ízléses, tiszta munka! Megrendeléseket kér: KIS TIVADAR, a főiskolai nyomda kezelője, PÁPA, Fő-utca 21. = Telefon 9. és 16. szám. — Alapíttatott 1838-ban. - ■ ....—
