Dunántúli Protestáns Lap, 1913 (24. évfolyam, 1-52. szám)
1913-04-06 / 14. szám
Huszonnegyedik évfolyam. 14. szám. Pápa, 1913 április 6. DDNANTDLI PROTESTÁNS LÁP. AZ EGYHÁZ ÉS ISKOLA KÖRÉBŐL. A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséghez: Kis József felelős = szerkesztő címére küldendők, r— Megjelenik minden vasárnap. Az előfizetési díjak (egy évre 9 K, félévre 4*50 K), hirdetések, reklamációk: Faragó János főmunkatárs címére küldendők. A nagygerezsdi egyezség. Ismét helyet kell kérnem e b. lap hasábjain e címnek, az ehhez fűződő újabb eseményeknek s ezekből leszürődő újabb gondolataimnak. Idestova egy éve lesz, hogy nyilvánosan pertraktáltam e tárgyat. Akkori, okokra épített igénytelen véleményemet abban foglaltam össze, hogy az élet ennek a nagygerezsdi egyezségnek felmondását, felbontását javasolja, sőt követeli ; nincs többé semmi rációja eszményképek iránti lelkesültségünknek; az élet, a mindennapi tapasztalat tanúsága szerint ez az egyezség-levél egy széttépett rongy, melynek fenntartását erőszakolni református egyházi érdek elleni hiba s az ennek alapján tervezett közös törvénykezési fórum terve egyházalkotmány-ellenes; rámutatva azon aknamunkára, melyet ellene az Evangélikus Örálló folytat s azon gyűlölködő hangra, mellyel rólunk ír s mellyel az egyezség felbontását követeli, lelkem önérzetes iróniájával vetettem papírra, hogy a református egyház szótárából ki kell törölni a „protestáns“ szót, ami eddig az együvétartozás képletes kifejezése volt; megírtam, hogy ez a szó, itt és amott, nem tetszik nekem. Az Evangélikus Őrálló igyekezett élétvenni szavaimnak, nagy óvatossággal kerülgette a kérdés lényegét s üres szólamokkal takargatva a leplezhetlen igazságokat. Visszaéltem volna e lap t. olvasóközönségének szíves figyelmével, ha replikázok oly cikkel, mely túlnagy része előtt ismeretlen. Különben sem vetett fel semmi új gondolatot. A gyűlöletszító „esetek“ közreadása azonban megszűnt. Ennyi eredményt értem el akkor s ezzel meg voltam elégedve. Ismertem t. i. a két egyház legjobbjainak közismert felfogását én is s elégnek kellett tartanom, ha a perzselő tűz lángnyelveit elolthattam. Azóta őszi egyházkerületi közgyűlésünk foglalkozott a nagygerezsdi egyezség kérdésével (22. pont). Erőnk tudatában, melyet ellene harcba vihetnénk, szó nélkül engedtük határozatba menni, hogy egyházkerületünk „a maga részéről kívánatosnak tartja, hogy ez a bölcs elődök által sok jóakarattal és egyetértéssel megkötött szerződés továbbra is fenntartassék és mindkét fél által jóakaratulag alkalmaztassák“ stb. Mert ugyan ki előtt ne volna kívánatos az együttlakozók békességes együttlakozása ? A kegyes óhajtás előtt meg kellett hajolni, bár — előre nézve a jövőbe — meglehetős elszánt lemondással. Az előrenéző szem jól látott. A kegyes óhajtás olajmécséből azóta kilopták az éltető olajt. A kegyes óhajtásnak — jó magyarán mondva — befellegzett. 1912 november 5-én s következő napokon tartotta az ág. hitv. ev. egyház egyetemes közgyűlését. Egyházi életüknek két egyenlően jelentős orgánumából, az Evangélikus Őrállóból és az Evangélikus Lapból van alkalmam olvasni a gyűlési tudósítást. Ez egyetemes gyűlésnek a nagygerezsdi egyezséget tárgyaló menetéről az Evangélikus Őrálló így ír: „A nagygerezsdi egyezségnek revíziójára vonatkozó bizottsági javaslatnál ismét nagyobb vita indult meg. Lándori dr. Kéler Zoltán igen alapos és érvekben gazdag beszédben mutatja
