Dunántúli Protestáns Lap, 1912 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1912-03-17 / 11. szám
DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1912. 90. oldal. Református tanítók az egyház ellen. — Folytatás. — • Hát csak „agitáljon“ ez a fiatalabb nemzedék „egy része,“ mely „csupa ambíció,“ de kedves cikkíró úr, az Isten áldja meg, tegyen velük jót és bírja rá őket, hogy „ambicionálják“ maguknak a magyar helyesírás legelemibb követelményeinek elsajátítását is, hogy — tisztelet a talán kevésbé „ambiciózus“ kivételeknek — a tanítói „pályázati kérvények“ ne hemzsegjenek az iráshibáktól. Szíveskedjék csak végignézni az esperesi hivatalokban ezeket a kérvényeket. Vagy szíveskedjék érdeklődni azok után az öt soros államsegély nyugták és népiskolai bizonyítványok után, melyek irva-olvashatatlan módszerben, pocákkal, iráshibákkal kiállítva borzalmat idéznek elő az iskolaszéki elnökben, (ez t. i. ama bizonyos farkas) aki, mit csináljon, aláírja ezeket a kulturtörténelmi dokumentumokat, mert ha tízszer visszaadja, csak olyan lesz újra, azzal a különbséggel, hogy a „rosszakarat“ is kétséget kizáró módon meg lesz állapítva. Óh erről az „ambícióról“ és „önérzetről“ tömérdek jellemző esetet lehetne felhozni. Az egyik fiatal óriás — ez is duzzadt ám az „önérzettől és ambíciótól“ -*■ azon vitázott "lelkészével, hogy ő — habár csak 3—4 énekdallamot tud is — megélhet ezzel nem egy, hanem több évig is az énekvezéri hivatalban és „a maga módja, tudása és tehetségének mértéke szerint“ számolgatta, ekkor ezt énekli, ez erre a dallamra megy, ekkor meg emezt, szóval kisült, hogy ő a 3—4. dallammal „kijön,“ hanem a papjával „nem jön ki,“ mert ez még szólni mer, hogy ha már nem tanulta meg az énekeket, legalább vasárnapra egyetegyet tanuljon meg. Ó „végzett ember,“ nem azért tanító, hogy őt, tanítsák dolgaira. A másik sokkal szerényebb volt: áldozócsütörtök előtt bement papjához megkérdezni, ünnep-e nekünk az áldozócsütörtök, vagy iskolát kell tartani? Az is megtörtént, hogy a „csupa tűz“ ifjú ember a „maga módja, tudása és tehetségének mértéke szerint“ — az V. zsoltár volt az ének — kijövöre kirakta ennek 7-ik versét, mely is szépen imigy kezdődik: „Én pedig nagy jóreménységgel bejöttem szent templomodba és imádlak szent házadban“. Vagy talán az is a „csupa tűz“ következménye volt, mikor az illető fiatal és önérzetes énekvezér rendszerint hol a szöveg, hol a dallam sorát tévesztette el, ha a szövegben jó sort kezdett, akkor a másik sor dallamára húzta rá, vagy megfordítva, persze nem ő nem tudta az éneket, hanem „a hívek énekeltek rosszul.“ És cikkíró úr nem ismerné azoknak a — bizonyára „csupa ambíció“ — fiatal énekvezéreknek típusát, akik egy-két éneket a botrányosságig újra és újra elővesznek, s akiknél az „A csillagos égnek seregei“... „Isten kezét mutatja“ . . . stb. vasárnapi énekeink elénekléséhez már csak akkor jut a gyülekezet, ha az énekvezér mulaszt és helyette „az éneklő ember“ végez. Az egyik iskolalátogatáskor a VI. oszt. gyermekei sem tudták az I. osztálynak való éneket sem, s a tanító végre is kimondta a körlelkésznek, ő bizony nem tanítja, tanuljon meg a gyerek énekelni a templomban ! S mikor a lelkészlakáson a lelkész jelenlétében a körlelkész szóba hozta az énekek nemtudását, akkor már a tanító úr — de micsoda önérzetesen! — azt hangoztatta, igenis az ő tanítványai kitünően tudják az énekeket, aki ellenkezőt állít, az „rosszakaratból“ beszél. És talán még máig is az az elve az illetőnek, hogy tanulja meg a gyerek az éneket a templomban. Arról a „módról, tudásról és tehetségnek mértékéről“ is hamarjában néhány jellemző példát. Közvetlen a templom mellett a tanítólakásnál zeneszóval mulattak az „ambiciózus“ fiatal urak. A nép hallgatódzva az esthomályban úgy vigyorgott az épületes titulusokon és nótákon, amikkel egymást traktálták a mulatók. A lelkész (persze mindig a farkas) átment, kérte a vendéglátó tanítót, türtőztessék magukat. Kinn az udvaron ... fél falu hallja... templom mellett . . . Micsoda ? Csak úgy pattogott nyomában az önérzetes szitok! Csak azért is! „Minek építették a templom mellé a lakást és iskolát!“ ebben a kilátásban csúcsosodott ki az ő „tudásuk és tehetségük mértéke.“ Nem tudom, megfejtették-e már a nagy titkot, mely nem fért a fejükbe, hogy mért is került az iskola a templom mellé, valamikor a régi bolond világban. Vagy látott-e már kedves cikkíró úr félóráig tartó évvégi vizsgát 40—45 gyermekkel ? Ezt nem képzeli ? Tessék csak ide figyelni, lerajzolom, ha kell címet is adhatok, ahol ezt a csodát megláthatja. A tanító egyszerűen kérdez minél nagyobb gyorsasággal. Tovább! — tovább! Mellékes, hogy a gyermek felelt-e, mit felelt, azt-e, mást-e, hibásan-e ; mondat vagy szó közepén — tovább! Aztán szépen odafordulni a vizsgaelnök felé: „elmondták kérem“. — „Igen? Hát tessék — tovább“. És így jön sorban, egy-egy kérdés egy tantárgyból, melyen egy osztály szépen megosztozik. No igen, mert a vizsgaelnök (már mint a bárányevő farkas) ha nem vág jó képet ehhez a komédiához, hanem annyira rosszakaratú merne lenni, hogy még egy más kérdést (mondjuk nem az első, hanem a második paragrafust) YT f) f • r • Káté, irta: Kis József. IV. új tantervszerinti kiadás. Ára: 32 fill. It ATI fl YIIYIQ/II AI Emléklap, finom papíron, ízléses kivitelben. Ára: 5 fillér. 1YUJL1111 lllClvIUl Ajándékok: Vallásos iratok, Bibliai fali iratok, Zsoltárok, _______________________________ Imakönyvek, Szentirások, Koszorú füzetek, „Házi Kincstár“----------------------------------------------- kötetei, Képes új-testamentum, stb. nagy választékban kapható: Kis Tivadar könyv- és papirkereskedésében Pápa, Fő-utca 21-ik szám.
