Dunántúli Protestáns Lap, 1912 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1912-12-01 / 48. szám
Huszonharmadik évfolyam. 48. zám. Pápa, 1912 december 1. DUNANTDLI PROTESTÁNS LAP. AZ EGYHÁZ ÉS ISKOLA KÖRÉBŐL. A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséghez: Kis József felelős = szerkesztő címére küldendők. —— Megjelenik minden vasárnap. Az előfizetési díjak (egy évre 9 K, félévre 4-50 K), hirdetések, reklamációk: Faragó János főmunkatárs címére küldendők. A pápai Kálvin-Szövetség „Felhívása.“ A b.-somogyí e. m. csorgóvidékí lelfeésíkörének Somogyszobon f. évi nov. 6-án tartott értekezletére irta Kiss Zoltán n.-kísfalodí lelkész* Tudjuk, hogy ezt a felhívást Dunántúl lelkészeihez intézte a pápai Kálvin-Szövetség. Szerte az országban hatalmas cselekvés szükségességének érzetével telik meg a protestantizmust szerető református kehel, baráti lelkek meghitt társasága, hatalmas seregek belmissziói kurzusa szerető szívvel kutatja a cselekvés módjait. Valamit tenni kell. Azok mondják ezt, kik még ma is az örök evangélium szent céljainak szolgálatában állónak hiszik és tudják vallásukat, akik ezt a sok szenvedést kiállott és sok dicsőséget aratott protestantizmust ma sem tartják még sötétség várának, sem célját elértnek, akik hiszik, hogy annak a Krisztus igéjével ott kell viharzania az élet tengerén mindaddig, amig tart itt az élet. Dunántúl csöndes parókiáin is így bizakodnak a bizó lelkek. De ott künn az élet mást beszél. Hamis esküvésre készség, földi javakba és élvezetekbe ragadás, örök élet lemosolygása, a templomlátogatók közt is a vallásnak csak bizonyos babonás félelemből gyakorlása szomorúan mutatják annak a vallásnak térveszteltségét, mely az Istent lélekben és igazságban keresi. Bizony, a dunántúli parókiákon is fölsóhajt a kérdés : „Mit cselekedjünk ?“ Bátortalanúl, tapogatózva elindúl egyik-másik a munka útján ; de míg köd és homály borongott eddig reményeik láthatárán, most egyszerre hatalmas világító testet illesztenek az Alma mater homlokzatára s egyengetik a munkálkodók útjait. A pápai Kálvin- Szövetség tűzte oda, a bizakodást az élesztgeti. Elnökünk felhívott, hogy a pápai Kálvin-Szövetség „Felhivás“-ának egyházi életünkbe való bevezetését viszonyainknak megfelelöleg hozzam javaslatba. Az én legelső javaslatom tehát az, hogy mondjunk köszönetét azoknak, akik erne fölhívásukkal az Alma matert ismét azzá akarják tenni életünkben, ami volt ifjúságunkban : irányítóvá és segítővé. Mert a pápai Kálvin-Szövetségnek az Alma mater a gyökere. Az Alma mater irányítását és segedelmét vártuk eddig s most, hogy megkaptuk, köszönettel és szeretettel fogadjuk. A pápai Kálvin-Szövetség, mint általában a magyarországi Kálvin-Szövetség, a krisztusi szociálizmusnak a munkása. Kiemelkedik azonban a helyi érdek szűk falai közül azzal, hogy „a pápai ref. társadalom kultúrális gondozásán kívül különösen a vidéki lelkész urak munkájának mngkönnyítését is bevonja munkakörébe.“ Az a „Felhívás“ tehát, melyet hozzánk küld, nem munkáik odási rendszereket és módokat ír le és kér elfogadásra és megvalósításra, hanem a belmissziói mozgalmakból ismert, vagy azokkal rokon munkamezökön munkáló, vagy munkába indúló, avagy indúlni akaró lelkészeknek nyújt segédkezet. E szerint tehát az én megbízatásom nem azt teszi, hogy a „Felhivás“nak egyházi életünkbe való bevezetését hozzam viszonyainknak megfelelöleg javaslatba, hanem hogy arra nézve tegyek javaslatokat, hogy miként emelhetnök gyülekezeteinket arra a magaslatra, ahol a „Felhívás“-ban Ígért segítő kezet megragadhatjuk. Munkások kellenek ide mindenek előtt. Hogy pedig egyházaink minél
