Dunántúli Protestáns Lap, 1912 (23. évfolyam, 1-52. szám)

1912-06-16 / 24. szám

Huszonharmadik évfolyam. 24. szám. Pápa, 1912 junus 16. DUNÄNTDLI PROTESTÁNS LAP. AZ EGYHÁZ ÉS ISKOLA KÖRÉBŐL. A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséghez: Kis József felelős = szerkesztő címére küldendők. = Megjelenik minden vasárnap. Az előfizetési díjak (egy évre 9 K, félévre 4-50 K), hirdetések, reklamációk: Faragó János főmunkatárs címére küldendők. Személyes ambíció, hatalmi vágy. Közéletünk romlottságát semmi se jellemzi jobban, mint az, hogy mindenben valami szemé­lyes, önzö, alacsony érdeket szimatolnak, vagy látnak az emberek. Ez így van társadalmi, poli­tikai és egyházi téren. Nincs kivéve alóla senki; az se, aki valami igazán szép, igazán nagy, a közkivánat tárgyát képező ügy zászlóvivőjévé szegődik és a siker érdekében semmi fárad­ságot nem kiméi, semmi áldozattól nem riad vissza, és szintúgy szórja a köz oltárára ereje javát, lelke kincseit. A settenkedő, sunyi gyanút nem kerülheti ki. Nem maradhat tisztán. Ez a szörnyen elharapódzott lelkiismeret­lenség, hogy mennyi jólelkü, de kevéssé hősies természetű embert kárhoztat tétlenségre, vagy ragad az árral úszás elvtelen vizeire, ki tudná azt megmondani? Valószínűen sokkal könnyebb volna rájuk mutatni azokra, akiket éppen ez a romlottság vetett felszínre; akik éppen e rom­lottságnak köszönhetik, hogy érdemes, de sze­rény pályatársaikat háttérbe szoríthatták s azok fölött úgy páváskodhatnak, mint a közélet osz­­oszlopai, vezérférfiai. És mivel tényleg túion túl sokan vannak, akiket személyes ambíció, vagy hatalmi vágy alacsony ösztöne vezet közéleti tevékenységükben; mivel túlon túl sokan van­nak, akik arravalóság, képesség, általánosan elismert, szerzett érdemek nélkül tolakodtak fel nemcsak kenyérkeresö állásokba, de a bizalmi, a megtiszteltetés számba menő állásokba is: nem is igen lehet csodálkozni azon, hogy olyanok, akik restek a dolog mélyére pillantani, restek a körülmények szigorú mérlegelésével alkotni meg a véleményüket,,—■ -és a nagy többség ilyen kényelemszeretö egészen a lelki­ismeretlenségig — mondom nem igen lehet csudálni, hogy az ilyenek felülnek egy-egy jól­számító törtető által a közvéleménybe oda do­bott gyanúsításnak és bárkiről is elhiszik, hogy csak személyes ambíció, vagy hatalmi vágy alacsony ösztöne vezeti. Még nálunk, az egyházi társadalomban, tehát egy kiválóképpen erkölcsi testületben is hányszor megtörténhetik, hogy még olyan ese­tekben se tud világos, biztos meggyőződéssel eligazodni és állást foglalni még az egyházi társadalom elitje se, amire úgy a törvény, mint az egyéni lelkiismeret világos útbaigazítást ád. Miért nem tud eligazodni ? Mert nem a köz­érdekben megalkotott törvényt nézi, nem azt kérdezi meg, se a lelkiismeretét, hanem csak a kényelmi szempontokat nézi; tisztán pusztán azt, hogy senkivel, de főleg a hatalom emberei­vel összeütközése ne legyen. És ha mégis talál­kozik véletlenül valaki, aki rámutat az útba­igazító törvényre és e mellett föltárja azt a lelkiismereti kényszert, amely miatt kénytelen szembe helyezkedni a csinált közhangulattal: teljesen elégséges ellenérv, untig elégséges döntő ok lesz elhallgattatására azt hiresztelni, hogy az illetőt csak irigység, személyes ambíció, vagy hatalmi vágy alacsony ösztöne vezérli. Annak a nagy romlottságnak, melyben mindenkihez odaférközik, oda tolakodik a sunyi gyanú, oka hát az, hogy a közvélemény, nem elég finnyás, nem elég kényes, nem elég válo­gatós az erkölcsi tisztaságot, a feddhetetlen jellemet illetőleg; és később is, ha meggyőződik,

Next

/
Oldalképek
Tartalom