Dunántúli Protestáns Lap, 1911 (22. évfolyam, 1-53. szám)
1911-04-23 / 17. szám
Huszonkettedik évfolyam. 17. szám. Pápa, 191! április 23. DDBÁNTŰLI PROTESTÁNS LAP. AZ EGYHÁZ ÉS ISKOLA KÖRÉBŐL. A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséghez: Kis József felelős == szerkesztő címére küldendők. = Megjelenik minden vasárnap. Az előfizetési díjak (egy évre 9 K, félévre 4'50 K),hirdetések, reklamációk: Faragó János főmunkatárs cimére küldendők.. A hitoktatásról és gyermekvédelemről. — Részlet ár. Antal Gábor püspöki jelentéséből. — Örömmel láthatjuk, hogy egyházi életünk az egész vonalon lassanként mind belterjesebbé válik, mind nagyobb mértékben alakíttatnak ifjúsági egyesületek, nöegyletek, énekkarok, amelyek alkalmas eszközül szolgálnak arra, hogy egyházunk a társadalmi és erkölcsi élet versenyét a többi felekezetekkeí szemben mind jobban megállja. Vannak azonban olyan dolgok, amelyekre egyházi életünk helyes irányzásában és vezetésében az eddiginél nagyobb súlyt kell fektetnünk és amelyeknek buzgó munkálása nemcsak hasznára válik egyházunknak, hanem egyszersmind díszére és tisztességére a lelkészeknek, akik a vallásos élet emelésére első sorban vannak hivatva. Ezek közül első a hitoktatásnak minél belterjesebbé tétele. Lelkészeinket át kell hatni azon szellemnek és szigorú kötelességérzetnek, hogy még akkor is, ha ezért semmi anyagi jutalomban nem részesülnek, elsőrendű kötelességük a hitoktatásról való gondoskodás, akár a tanitók által a nyilvános felekezeti iskolákban, akár maguk által a lelkészek által azon intézetekben, amelyekben ezt a fontos munkát a tanítókra —* nem lévén felekezetűnkből valók — nem bizhatjuk. A mi küldetésünk az Ur jézus Krisztus ezen szavaiban van kifejezve : „Elmenvén, tanítsatok minden népeket“ és ennek a kötelességnek különösen olyan kisebb gyülekezeteinkben, ahol a lelkész napi teendőkkel elfoglalva nincs, éppen nem teszünk eleget csak a vasárnapi istenitiszteletek megtartásával Egyházunk igazi életerőt akkor nyer, ha mindazon tagjait, akik törvény szerint annak kötelékébe tartoznak, már gyermekkorukban megtanítjuk a hit alapigazságaira, bele szoktatjuk őket a vallásos szertartások gyakorlásába, előttük kedvessé, vonzóvá tesszük a hit- és erkölcsi igazságokat, az azokat tartalmazó bibliát és az azokat hirdető istenitiszteleteket. Sajnosán tapasztaljuk, hogy a hitoktatás rendezése alatt igen sokan az annak végzésére hivatottak közül alig értenek mást, mint bizonyos óraszámok megszabását és azok után megfelelő dijaknak elnyerését. Pedig a hitoktatásnak tulajdonképpeni lényege nem ebben van, hanem abban, hogy a lelkész érezze azt a belső kényszert, hogy ő felelős híveinek vallásos neveltetéséért és tekintet nélkül a külső körülményekre, az anyagi jutalomra, vagy elismerésre, igyekezzék azt úgy végezni, hogy mind az egyházi hatóság, mind az Isten előtt azokról a kicsinyekről, akik rábizattak, mindenkor nyugodt lélekkel számot adhasson, hogy érezze azt, amit Pál apostol érzett, mikor így nyilatkozott: „Mert ha prédikálom az evangéliomot, azzal nem dicsekedhetem, mert a szükség kényszerít engem. Jaj pedig nékem, ha az evangéliomot nem prédikálom !“ (I. Kor. IX. 16.) A hitoktatás rendezésére nézve az államkormánynak, úgy látszik, fontos tervei vannak, amelyek egészen megérlelődve még nincsenek és nyilvánosságra csak részben jutottak. így annyit tudunk, hogy a középiskolákban ott, ahol egy felekezethez tartozó tanulók létszáma legalább a százat megüti, azok részére rendes tanári jelleggel
