Dunántúli Protestáns Lap, 1910 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1910-02-06 / 6. szám
44. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1910. három évi átlag szerint 135 tanköteles után 371 korona 72 fillérben értékelte és utalta ki s így a külömbség a tanító kárára 87 korona 44 fillér, ami bizonyára nem csekélvlendö összeg a szerény fizetésű tanítónál. így tette Apponyi és a 48-as népparlament ingyenessé az elemi oktatást, hogy levesz a taníttató szülök válláról egyenként néhány koronát, a nemzet napszámosaitól pedig elveszi az öt joggal megillető tandíj-járandóságának 74-ed részét, akkor, midőn minden hivatalnokának és munkásának fizetés-emelést ad. Még ahol a tankötelesek száma a 17. év alatt tetemesen megnövekedett is, ott sincs nagyobb kárpótlásra igénye a törvény rideg szavai szerint; „az így megállapított összeg többé változás alá nem eshetik“. Az oly iskoláknál ellenben, ahol a tandíj az iskolafenntartót illeti, új felbecslés alapján 1905/6—1907/8. évek átlaga szerint történik a tandíj-megválfás. Ezek között református egyházunk nagyon kevés iskolája foglal helyet, ezt többnyire a községi és a római katholikus felekezetű iskolák fogják élvezni. Mintha ebből is az a nagyon ismert klerikális-szag áradna ki, mely a hírhedt szerzetes §-tól most is csavarja orrunkat. Pedig mily sok kérdés merülhet föl e tárgynál, mely figyelmet érdemel. A tanítónak díjleveléhez joga van, azt megcsonkítani nem lehet, neki 1910. évben nem az 1893. évi, hanem az 1910. évi javadalomhoz van joga * és igénye. Díj levele érvényben van, de valóságban kitől követelheti annak érvényesítését? Az államtól, polgári hatóságtól nem, amely pedig oly kérlelhetetlenül szigorú volt, ha egyes tanítók az egyházi hatóság kikerülésével hozzá fordultak. Hát az egyházi hatóságtól? Tandíjat szedni az iskola bezáratásával van eltiltva; az egyetemes adó-alap csak eddig utalta ki a tandíjat, ebben az évben már nem adja, talán az iskolafenntartó szavatol érte, hisz ö állította ki a díjlevelet és vállalt azért kötelezettséget? Vagy a kultuszminiszter és a törvényhozás ily könnyen belenyúlhat autonómiánk egyik legevidensebb és legsarkalatosabb tételébe, megváltoztathatja a díjlevelek értékét egy tollvonással, megrövidítheti amúgy is mellőzött tanítóink jövedelmét; vagy majd erre is azt feleli nagylelkűen, mint az 1907. évi XXVII. törvénycikk ellen való kérelmünkre, ha akarunk, adhatunk még többet a magunkéból és azt majd nem veszi el . . . Bizony úgy járhatunk ezzel a törvénnyel is, sőt még rosszabbul, mint egy évvel idősebb testvérével, amely sokat Ígért, keveset adott, ellenben ez a már meglevőt is elvette. írjuk fel ezt is ama híressé vált, de egyelőre letűnt rezsim-számlájára. Konzulaink pedig, ha nem voltak elég vigyázók és előre látók, ne nyugodjanak addig, míg ennél is nem érvényesül az egyforma mértékkel mérés, vagyis az új felbecslés, mint a felekezeti és községi iskolák másik csoportjánál. Kálóz, 1910. évi január hó. A cseh reformátusokról. Balogh Elemér pozsonyi református lelkész szabad előadása. — Folytatás. — Hasz Jánosnak reformátor társa, Prágai Jeromos, a krakkói egyetem ügyeinek rendezését elvégezvén, Magyarországba jön. Úgy látszik, Budán nem nagyon dicsérhette a keresztyénség egykorú képviselőit és irányzatát: az 1410. esztendőben Prágai Jeromos a budai börtönbe került. Az 1433. évi bázeli, máskép prágai „eompactata“ Magyarországon is ki Ion hirdetve, még pedig magyar nyelven, bizonyságáéi annak, hogy Magyarországon nemcsak cseh, de magyar hussziták is voltak. A Szentírás legelső magyar fordítását az 1439. évben készíttették el Tamás és Bálint nevű ferenorendi szerzetesekkel, akiknek azért kellett Magyarországból Moldvába menekülniük, mert a „husszitaság“ gyanúja alatt voltak. Ha a husszita harcosok az I. Mátyás királyunk „fekete seregének“ a legderekabb alkotó részei valának, bizonyosra veszem, hogy ez a husszita magyar bibliafordítás még hatalmasabb szellemi segítő eszköz volt a magyar olvasók kezében a lelki sötétség elűzésére. * * * Ha Önök a fenti adatokat igazak gyanánt elfogadják, úgy tán nem volt sikertelen annak bizonyítása, hogy
