Dunántúli Protestáns Lap, 1910 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1910-12-04 / 49. szám
Huszonegyedik évfolyam. 49, szám. Pápa, 1910 december 4. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. AZ EGYHÁZ ÉS ISKOLA KÖRÉBŐL. A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséghez: Kis József felelős = szerkesztő címére küldendők. = Megjelenik minden vasárnap, Az előfizetési díjak (egy évre 8 K, félévre 4 K), hirdetések, reklamációk: Faragó János fömunkatárs címére küldendők. Egyedül." . . . Milyen más a Jézus egyedülléte és milyen más a mienk. Bennünket a magánosság érzete lever, kilendít szilárd állásunkból, mint a delejtüt a rezgés, mig Jézus e magányban találta meg azt az erőforrást, amely öt szilárddá és diadalmassá tette. Bennünket a magány vagy kihívó, dacos különcökké tesz, akik úgy akarunk bosszút állani a világon, hogy megvetjük azt, hogy elmenekülünk belőle, vagy pedig —ami még rosszabb — rabszolga lelkekké aljasít le, akik futunk a világ kegyei után, esengünk a népszerűségért, hajszoljuk a tömeg rokonszenvét. Jézust pedig az egyedüliség alázatossá, szelíddé, szeretővé tette, de egyszersmint felül is emelte az egész világon. Függetlennek lenni az emberektől, de szeretni Őket és áldozni értük: ez a Jézusi eszmény. Ennek a titkát alapigénk adja meg: „Nem vagyok egyedül, mert az Atya velem van,“ Egyedül lenni, de Istennel lenni; a keresztyén jellemnek ez az archimedesi pontja. Minden „isten-emberének“ van egy pusztája; életünkből minden eszményt ki lehet törölni, csak azt * * Dr. Ravasz László, kolozsvári református theologiai tanárnak „Ez ama Jézus“ cimü egyházi beszédes kötetéből közlünk némi mutatványt. „Egyedül“ feliratú beszédében „az egyedüllét átkáról és az egyedüllét áldásáról“ tanít E beszéd második feléből közöljük e részletet. Örömmel jegyezzük meg, hogy a kritika általában igen kedvezően fogadta a kötetet, és méltán. Egy tartalmas ember magvas beszédeit kaptuk benne. Azonban inkább tanulmányozásra valók, s erre valóban érdemesek. Úgy, amint vannak, már csak a sok idegen és csak iskolázott emberek előtt ismeretes kifejezések miatt sem mondhatók el. Tragédia, dráma, katasztrófa, exaltált — kifejezések egy beszédének 10 első sorában mind előfordulnak. De a tartalom, az álláspont se fog tetszeni mindenkinek. Es mégis állítjuk, hogy a kritika méltán fogadta a kötetet igen kedvezően. Szerk. a bizonyos magányt nem. Mózes a pusztában nőtt férfiúvá, népe vezérévé; Jákób a pusztában látta az égi lajtorját s ott birkózott az Úrral; Keresztelő János Judea pusztáin vált kiáltó szóvá; Jézus is a pusztába vonul; Pál nyomát is a damaskusi jelenet után ott veszítjük el; Luther Wartburgban higgadt reformátorrá és Kálvin Báselben hévül prófétává. E pusztákban egyedül valának s Isten az ilyen egyedüliségben lakik. Egyedül lenni Istennel: milyen kevés érzékünk van ehhez nekünk, a XX. század gyermekeinek! Lázas tevékenységben, külső cselekedetekben merül ki a mi vallásos kegyességünk, mert nincs érzékünk a bethániai Máriák mély áhítata iránt, mert nem tudunk egyedül lenni Istennel . . . . . . Űgy-e bár, ha valamit ki akarunk vinni, hiveket toborzani a nyilvánosság elé megyünk, pedig elébb a magányba kellene sietnünk, hogy megtaláljuk Istent és önmagunkat. így tett Jézus is. Minél inkább vált körülötte sivárrá a világ, annál erősebben, annál forróbban érzé az Atya közellétét. A pusztában, a tolongó embersokaságban, a gyűlöletnek kitörései között egyre hallja a lelkén átcsendülö atyai szót: „ez az én szerelmes fiam“. Ha a kereszt gyötrő kinjai közt, az élet és halál rettentő határánál földi szemei el is homályosultak s kitört belőle az örök emberi, a fájdalom szava: „én Istenem, miért hagytál el engemet“ — ah, a másik percben már imádkozott hóhéraiért és csöndesen sóhajtá : „elvégeztetett“. Véres, hideg fejét a mennyei Atya karjára hajtotta és elaludt gyermeki békességgel, gyógyulón.
