Dunántúli Protestáns Lap, 1910 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1910-10-30 / 44. szám
380. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1910. ettől tette volna függővé. Ép így viselkedett az egyesekkel szemben. Hogy Melanchton ebben egyet nem értve vele, távol maradt, azt ő nagyon jól tudta és ez fájt neki; mert ő olyan közösséget ápolt vele szemben, mint aminő : „egy vallás testvérei és követői közt“ szokásos. Hasonló felfogást táplált az ujrakeresztelkedők egyik vezetőjével, a hires Lütlichi Hermannal szemben. Ez ugyanis a szabad akaratot, Krisztus isteni és emberi természetét, a gyermekkeresztséget és egyéb vitás helyeket illető beható megbeszélés után hajlandónak mutatkozott Kálvin tanaihoz csatlakozni. Csak amidőn a predestinatioról volt szó, akkor habozott és kijelentette, hogy ő nem tudja megoldani azt az ellenmondást, ami saját lelkiismeretünk kinyilatkoztatása és Isten föltétien előre úgy rendelése között fennforog. Mindazonáltal könyörgött, hogy ez ne legyen akadálya annak, miszerint őt és gyermekeit az egyházközösségbe felvegyék. „Kezet, nyújtottam neki — így ír Kálvin — és az egyház nevében nyájasan és barátsággal üdvözöltem őt a mi körünkben.“ Annyival inkább csodálandó, hogy Bolsec és Castelio nem részesültek hasonló nyájas elbánásban. Mindvégig azt látjuk, hogy Kálvin az egyesülést sem az igazhitüségben általában, sem pedig a saját tanai elfogadásában nem látta. „Valóban — így beszél egyszer Kálvin —, ha csak azon fordulna meg a dolog, hogy egy tanon egyetértsenek, miképpen különböztetné meg magát az igazi egyház a hitetlenek elvetést érdemlő szektáitól.“ Más alkalommal meg azon sajnálkozik, hogy az emberben általán magasabb fokon van kifejlődve a sophistika komédiáskodása, mint az élet komoly művészete. Hogyan is eshetne ő abban a hibába, amit másoknál kárhoztat? Ő szívesen kész arra, hogy magát mások munkái által befolyásoltassa — így ír Buliingerhez —, „mert az az igazi testvérközösség, ha elismerjük azt, hogy az észtehetségek úgy vannak megosztva közöttünk, hogy egymagában egyikünk sem boldogulhat“. „Nem álmodom egy olyan tökéletes pontosságról az igazság megismerésében — így ír később —, amely nem tévedhet az igaz és nem igaz megkülönböztetésében és amely mindennel szemben bedugja füleit, mivel már önmagában tökéletesnek hiszi magát. Sokkal inkább nyíltan beismerem, hogy még a hivők sziveit sem illetik meg néha teljesen az Isten szentséges titkai, sőt sokszor igen világos dolgokban vakok és nem látnak, mert az Űr éppen meg akarja őket alázni, hogy annál nagyobb odaadásra szoktassa őket maga iránt. De annyit erősen állítok, hogy aki Isten szavába veti bizodalmát, az sohasem tévelyedhetik el annyira, hogy elpusztuljon. Mert ebből mindig annyi igazság sugárzik ki, hogy lehetetlen, hogy valakit kételkedővé tegyen, sem emberekben, sem angyalokban.“ Az egyesülés alapját, a belső egyesítő erőt ennél- • fogva máshol kell keresnünk. Az előbb említett (Reichel G. féle) értekezés szerint az egyházról való gondoskodásában volna ez megtalálható. Természetesen, az egyház megszilárdítására irányult minden fáradozása és törekvése. Oly biztosan erősíti és biztatja őt a reménység, hogy Isten az ő egyházáról majd gondot visel s az általános világpusztuláskor is megtartja majd. De miben gyökeredzik ez a bizalom, ez az euthusiasmus a Krisztus egyházáért? Abban a meggyőződésben, hogy „az egyház Krisztus országa“ és mint ilyen, hivatva arra, hogy „a hitben való egységre és Isten fiának megismerésére“ neveljen. Ez az egyik egyház, amit elismer. Ez az az egyház, „amely mint valami szemérmes mennyasszony és mint valami értelmes iskolásleány, meg van győződve arról, hogy ő még tudatlan és tanításra szorul és épp azért szüntelenül és késlekedés nélkül csüng mestere és vőlegénye ajakán“ ; ez az egyház, „amely önmagában nem bölcs, amely önmagáról a legcsekélyebbet sem gondolja, sőt annál inkább bölcsességének ott szab határt, ahol végleg beszélni megszűnik és ennélfogva egyidejűleg bölcsességének minden szikrája iránt bizalmatlanságot kelt;“ ez az az egyház, amely mindig szem előtt tartja azt, „hogy csak egyetlen egy vezérlő hang van az életben, mégpedig az, amely az Úr szájából jő, — ez egy hang számára legyen fülünk nyitva, amidőn a tanról és az üdvösségről van szó és minden egyéb számára legyen zárva;“ ez az az egyház, amelynek csak egyről kell gondoskodnia, t. i. arról, „hogy legyenek olyan jó harsonák, amelyek érces szava oda hasson egész a szivek mélyéig és ismét egyszerűen kifejezze azt, amit szivünkből az Úr és Mester iránt érzünk;“ ez végre az az egyház, amely bennünket arra tanít, „hogy mi Krisztusért és Istennek, a mi Atyánknak jóságos akaratáért irányunkban, nyerjül el az életet, az üdvösséget és végül magát a mennyeknek országát“. „Egyedül őnoki (t. i. az egyháznak) ki kell bennünket elégítenie, sőt még több is lehet, mint amennyiről elmondhatjuk, hogy elég.“ Eme nyilatkozatokból ime eléggé kitetszik, hogy Kálvin semmi mást nem tartott az egyesülés alapjának, semmi más feltételt nem szabott, mint a Jézus Krisztusban való hitet. A Krisztusban való közösség a Állandóan dús választék bel- és külföldi gyapjukelmékben, valamint angol különlegességekben. ízléses, jól álló papi, polgári, valamint egyenruhákat készítek mérték szerint a legelegánsabb kivitelben. A szabásnál a test formáira, a kényelem követelményeire nagy gond fordíttatik. VÁGÓ DEZSŐ szabászati akadémiát végzett szabómester, oki. szaktanító PÁPÁN, Fő-tér 19. sz. a.
