Dunántúli Protestáns Lap, 1910 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1910-10-30 / 44. szám

376. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1910. nem uralkodik.“ Nem az az igazság üdvözít, amit hirdetnek, amelyet dicsérnek, hanem az, amelyik bennünk gyökeret ver, bennünk megerősödik és gyümölcsöt terem. Kálvin elfordul a külső, avagy a mulékony buzgóságtól, amely olyan mulékony, mint a tükör hideg üvegén a lehellet. Miért hanyatlott Róma roppant hatalmú főpapjával? Mert benne a hit nem élt, a vallott hitnek a gyakorlati élet minden lépése ellene mondott. Bármilyen tisztán és bármilyen ékesszólással hirdetik is valahol az evangéliomot és — gyako­rolják a bűnt — ott nemcsak vétkeznek, hanem ezenfelül hazudnak is. A reformátor irtózik e látványtól, azért kiáltja a papoknak: „A tudomány csak tiszta szívvel, erős jellemmel összekötve ér valamit, enélkül az ékesszólás és tudomány — hiú füst és pára!“ A rest, kapzsi pap kész veszedelem. A tetszetős alak lényeg­telen. Azoknak az embereknek, akik a nagy eszmék szolgálatában állanak, nem a forma kell, hanem a lényeg. Kálvin nagy lépésre határozza magát, elhatározza, hogy azon a talpalattnyi területen felállítja Istennek országát, kiirtja a bűnt, oly társadalmat alkot, amelyben az Ige élő valóság. Erősséget emel, mely tudományban és*erkölcs­ben tisztán állván, messzire világítson, tiltakoz­zék úgy a vakhit, a babona, mint mindennemű ! feslettség ellen. Mi e munkálkodásnak a jelen­tősége a reformáció történetében ? Kálvin célba­­vett munkásságával kitüzé a reformáció végcél­ját, kitüzé a zászlót e jelmondattal: „az igaz keresztyénség az Igének feltétlen uralma!“ Van-e, aki a kitűzött cél magasztos mivoltát kétségbe vonná? Ámde éppen ilyen nyilván­való a megvalósítás nehézsége is. Kálvin nem ismer akadályokat ott, ahol az írás szól. Bizik Eszközök után néz. Megveti a presbitérium alapját: istenfélő, gáncsnélküli férfiak őrködje­nek afölött, hogy az Igét ne hazudtolják meg a cselekedetek. Eszközei a magános, a nyilvános intés, végre az úrasztalától való eltiltás. A presbiterek a lelkészek munkatársai: haddpusz­­toljon a bűn és sötétség, nyerjenek támogatást az irgalmasság cselekedetei, felújítja az ös­­keresztyén egyház diakonusi intézményét. Az irgalmasság cselekedeteire nézve így intézkedik : „Nagy gondot kell fordítani a kórházra, a bete­geken kívül találjanak ott menhelyet az el­aggottak, árvák, munkára képtelenek.“ A külországok protestáns lakosai előbb figye­lemmel, majd csodálkozással nézték, mi történik Genfben. Messze földről jöttek oda úrvacsorát venni és a távoli egyházak üdvözlék Genfet, „amely példát ad, nemcsak arra — úgymond —, amit hinnünk, hanem arra is, amit ezen­túl a többiekkel együtt cselekednünk kell“. Sok nagy ember nagy küzdelméről beszél a történelem. Voltak, akik eddig ismeretlen népek ellen vették fel a küzdelmet, mások nemzetük függetlenségéért és anyagi jólétéért harcoltak, Kálvin harcba megy a bűn ellen. Mit gondolunk ? Kemény volt a harc ? Szerfelett. Igazi háborúba az kerül, aki a tagadás lelkének útjait keresz­tezi. Az új rend sok embernek szeget ütött a fejébe, azon tűnődtek, mit akar a sápadt képű ember; a tűnődésből ellenszenv, gyűlölet, majd roppant vihar keletkezett. Az a Kálvin, aki a reformok előtt így szólhatott: „egészen pompá­san élhetnék, csak lelkiismeretemet kellene el­némítanom“ ; most így beszél: „Csodálatos tövisek között hánykolódom, a Sátán némelyeket mód nélkül izgat s nekem — dacára annak, hogy harciatlan és félénk vagyok — szembe kell szállnom a veszedelemmel.“ A történelem nagy alakjainak közelebbi tanul­mányozása arról győz meg, hogy a tömeg az indító okokat ritkán ismeri fel, a nagy férfiak tetteit gyakran önző érdekekre vezetik vissza. A genfiek például uralomvággyal vádolják papju­kat. Egyszer az egész templom lázong. „Nem tűrjük többé — így kiáltanak — nyakunkon LEGJOBB ÉS LEGOLCSÓBB KÖNYVKÖTŐ-MUNKÁT KÉSZÍT KIS TIVADAR KÖNYVKÖTÉSZETE PÁPA, FŐ-UTCA 21. SZÁM ALATT.

Next

/
Oldalképek
Tartalom