Dunántúli Protestáns Lap, 1910 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1910-09-25 / 39. szám
39. szám. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 331. oldal. országi útjában és áldja meg oda haza is munkálkodását, hogy még sokáig érdeklődhessék irántunk és lehessen atyja Genfbe menendő diákjainknak, hadd lobogjon az evangélium tüze majd az ő lelkűkben is, nekünk arra van szükségünk, hogy erősek lehessünk. Ő mindenkitől azzal búcsúzott: Au revoir, a viszontlátásra ; ha mi nem mehetünk ki hozzájuk, hozza Isten őt minél előbb újból közibénk, hadd épüljünk hite által, hadd serkenjünk komoly munkára példája által! Studens Christi. Az egyház életéből* A (1 ... i egyházközség elöljárósága szeptember 20.-án tartott gyűléséből azt jelentette esperes' hivatalához, hogy U. M. KI. tanítónő a tanév elején „nem foglalta el állását, hanem maga helyett, egyelőre csak 15 napra, helyettest küldött A presbitérium, mivel felsőbb helyről a helyettesítés felől értesítést nem kapott, a helyettest nem fogadja el s kéri az esperes urat, ez ügyben sürgősen intézkedni szíveskedjék.“ A helyettesül küldött R M. kisasszony okleveles tanítónő. A rendes tanítónő a nagy szünidőben férjhez ment és bár jól ismeri a helyettesítésre vonatkozó szabályrendeletet (1907. évi őszi egyházkerületi közgyűlés jegyzőkönyvének 200 201. 11), amely szerint ily rövid időre (15 napra) nem szükséges helyettesről ily módon gondoskodni, mégis, mikor felszólították, hogy foglalja el állását, helyettest küldött. Az esperest azonban erről nem értesítette. A dolognak hát eddig az a színezete, hogy az elöljáróság jól sejti, hogy ez „a helyettesítés a rendes tanítónő terve szerint két évre szólna, amikor is tjz évi szolgálata s így nyugdíj-igénye meglenne s ekkor az állásról lemondana“. A rendes tanító az espereshez intézett szept. 21. én kelt levelében a többek közt ezt írja : kívánják, hogy „vagy tanítsak, vagy mondjak le. Én pedig ezennel hivatalosan bejelentem, hogy le nem mondok állásomról, hanem élek az 1898. évi törvényadta jogaimmal. Kérem Nagytiszteletüségedet erre a d . . . i egyházat figyelmeztetni, mert ők nagyról álmodoznak. Ugyan-e törvény értelmében beigazolt betegségem miatt nem volnék köteles helyettest állítani, csak az ő érdekeiket tekintettem, mikor okleveles tanítónőt a saját költségemen állítottam erre a 15 napra is, holott egy hónapig a kartársak kötelesek az iskolát gondozni.“ Arról, hogy a 15 nap leteltével szándékozik e állását elfoglalni, nem szól semmit. De alaposnak látszik a föltevés, hogy ha szándéka volna elfoglalni : akkor erre a 15 napra, amúgy is tanév kezdete lévén, nem okozott volna költséget magának okleveles helyettestanítónő beállításával, mikor „a kartársak kötelesek az iskolát gondozni“. Az esperes a rendes tanítónőnek a következő levéllel válaszolt : „Kedves Nagysád ! Mindenekelőtt szíves jókiváuataimat küldöm házasságához, melynek létrejöttéről csak most, leveléből, neve aláírásából értesültem. Legyenek boldogok ! Tény, jól sejtette, hogy a d . . . i elöljáróság már jelentést tett hozzám a helyettesítésről. Miután az Ön szándékát még nem ismerem világosan, azért csak általánosságban mutatok rá a törvény- és szabályrendeletünk intézkedéseire és jelzem álláspontomat. No, mert jól tetszik tudni, hogy itt nem a d . . . i elöljárók „hálátlansága*, nem is az én jóakaratom az irányadó, hanem a törvény és a. szabályrendelet. Az én jóakaratomról, azt hiszem, kész. lenne kedves Nagysád bármikor bizonyságot tenni ; tehát arról is, hogy ha eseileg nem a kedve szerint intézkedem, abban nincs semmi rosszakarat, semmi ellenszenv. Itt nem a jóakaratról vagy „hálátlanságtól“, irigységről, nem rokonszenv, vagy ellenszenvről van szó. hanem a törvény alkalmazásáról. És engem köt a hivatalos esküm (anélkül pedig kötne a lelkiismeretem), hogy a törvényt személy válogatás nélkül alkalmazzam. Mert a törvény a, közérdeket semmivel se védi kevésbbé, mint a magánérdeket. Ezért mondjuk, hogy a törvény nem személyeskedik. Én értem, nagyon értem, hogy minden lehetőt eítetszik követni abból a célból, hogy a tiz évi szolgálat után járó nyugdíjat (talán 560 kor.-t) biztosítsa magának. De ezt legkönnyebben úgy érhette volna el, ha várt volna a férjhezmenetellel még két évig. (Igaz ugyan, hogy az a boldogtalan törvény a 10 éven felül még azt is emlegeti, hogy ha „önhibáján kívül eső ok miatt válik képtelenné a tanításra a tanító“.) Arról azonban szó se lehet, hogy egy egészséges, friss menyecske két évre szabadságoltassák ; még egy évre is csak beigazolt betegség esetén van igénye. Ettől a betegségtől pedig mentse meg kedves Nagyfádat az Isten. A tanítók helyettesítéséről intézkedik „Egyházi Törvényünk“ VI. t.-c. öl. § a, és az 1907. évi őszi egyházkerületi közgyűlés jegyzőkönyvének 200—201. lapjain olvasható szabályrendelet. E szerint „a tanítónak szabadságolása történhetik: a) családi okból; b) betegség esetére. Családi okból legfeljebb 7 napra terjedhet a szabadságolás. Betegség esetén egy évre. „Múló természetű, csekélyebb mérvű betegségek miatt a tanító iskolai év közben szabadságot nem kérhet s nem nyerhet.“ (15. pont.) Úgy áll hát szerintem a dolog, hogy ha csakugyan huzamosabb lefolyású, talán gyógyíthatatlan betegségről van szó : akkor egy évi szabadságra van igénye teljes fizetéssel ; de ez alatt kérnie kell végkielégítését. Ha pedig múló természetű, csekélyebb mérvű betegségről van szó : akkor szabadságot nem kérhet és nyerhet, kivéve azt az esetet, ha hatósági orvosi bizonyítvánnyal igazolja, hogy „a tanítást komolyabb
