Dunántúli Protestáns Lap, 1910 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1910-09-18 / 38. szám
37. szám. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 315. o’dal. a hitoktatás a szórványokban már a folyó tanévben megkezdhető legyen, mert „periculum in mora“, és ne hogy azzal vádolfassanak egyházunk alsóbb és felsőbb hatóságai, vezetői, lelkészi- és világi tagjai, hogy hitfeleinkröl gondot nem viselünk, sőt magunk tagadjuk meg azokat. Varga Kálmán* A Borromäus-enciklika és Kálvin. A pápa ez év május havában egy körlevelet bocsátott ki a világ összes római katholikusaihoz. E körlevél szokatlanul éles támadása, teljességgel igaztalan vádjai és elitélése erős tiltakozásokra adtak alkalmat világszerte. Nálunk is egyre tartanak még e tiltakozások. Az enciklikának különösen sértő pontja ez : „E bajok közepette elbizakodott és lázongó emberek támadtak, akik Krisztus keresztjének ellenségei, alacsony érzésű emberek, kiknek istenük a hasuk. Ezek nem az erkölcsöket akarták megvilágítani, hanem a dogmákat tagadták; növelték a rendetlenséget és szabad folyást engedtek a maguk zabolátlanságának.“ Ilyen vakmerő támadást a történelem által már teljességgel igazolt és nagynak elismert reformátorok ellen ki várhatott volna a XX. század elején ? ! Épen most, amikor a világ minden részéből összesereglett kiváló szellemek napokon át ünnepelték Genfben az egyik nagy reformátort: Kálvin Jánost! De talán épen ez az ünneplés haragította úgy fel a pápát, hogy haragjában olyanokat mond, amikben csakugyan nincs igaza. Mivel elég érdekes és meggyőző, amit Kálvin, mint szemtanú mond e támadásra : íme közöljük ,,Az egyház reformálásának szükségességéröV1 című, 1543. évben megjelent, Ceglédi Sándor által lefordított művének 20—25., 48—50., 80—85. lapjairól a következőket: „Ha az egyházkormányzat hibáiról akarnék szólam', talán vége sem lenne mondanivalómnak. Tehát csak nehány feltűnőbb dologról teszek röviden említést, mit rejtegetni nem lehet. A lelkészi tisztség úgy, amint Krisztus rendelte, régen kiment a divatból. A püspököket és lelkipásztorokat — vagy nevezzük őket bármi más néven — Pál apostol tanúsága szerint Krisztus azért állította az egyház élére, hogy azt igaz tudománnyal építsék. Ezen szabály szerint az egyháznak nem igazi lelkipásztora az, aki a tanítás kötelességében nem foglalatos. S ma majdnem mindenki másra tolta a tanítás terhét, bár a pásztor nevet viseli. A püspökök közül talán a századik sem vállalkoznék szívesen a tanítás terhének hordozására . . . Ezért a papság bérbe adása épp oly szokásos, mint az ingatlan birtokoké . . . Krisztus tanítása szerint püspök vagy pásztor címre nem tarthat számot az, ki nem legelteti nyáját az Úr igéjével.“ • . . . Felemlítsem, hogy minden tisztességet lábbal tápodnak s az előremenetel a legnagyobb becstelenség és bűn utjain érhető el? Hisz ezt mindenki jól tudja. Mert az egyházi tisztségeket vagy gyalázatos alku után nyerik el, vagy piszkos csúszásmászással kaparítják meg. Néha kerítésnek, vagy hasonló cselekményeknek dijai e hivatalok. Bizony, e téren sokkal erkölcstelenebb üzérkedés folyik, mint bármely világi birtokon!“ * . . • Mikor az egyház ilyen zsarnoki iga alatt nyög. ha valaki egy szót mer szólani, eretnekséggel vádolják. Bizony, főbenjáró bűn a nyögést is szabadra bocsátani. S hogy e tűrhetetlen uralom birtokában megmaradjanak, vérszomjazó rendeletekkel tartják távol a népet a szent iratok olvasásától és megértésétől, villámokat szórnak azok ellen, kik hatalmukat vita tárgyává tették; folyton nő a mértéktelen szigor, lassanként már a kutatást sem engedik meg a vallás terén.“ „ . . • Akik az egyház kormányzatát kezükben tartották, nem volt egyéb gondjuk, csak hogy a kereset ne apadjon. Nem volt nehéz türniök tehát, ha valami történt is magukfajta között . . . “ „ . . . A lelkipásztori hivatalt újjá alakítottuk, hogy megegyezzék egyrészt az apostoli rendtartással, másrészt a régi egyházi szokással: hogy t. i., akik az egyház élén állanak, tanítsanak. S a hivatalban csak azokat óhajtottuk megtartani, akik buzgók kötelességük teljesítésében ... Ha lelkészeink megvizsgálásában s választásában csak valamivel vagyunk is előbbre, abban bizonyára nagyon kiválunk, hogy nálunk lelkipásztori helyet egy olyan férfiú sem tölt be, aki egyúttal az azzal járó tisztséget is ne végezné. Nem láthat nálunk senki egy gyülekezetét sem Isten igéjének rendes prédikálása nélkül.“ „Amint az írásban a Szentlélek minden püspöknek kötelességévé teszi a tanítást, úgy a régi egyházban is csodaszámba ment volna az olyan püspök, aki tanítással ne bizonyította volna az ő pásztor voltát. Más feltétellel nem bocsátották őket azon rendbe. A presbiterekkel szemben is ugyanezen elv érvényesült, amint hogy mindegyiket külön egyházi szolgálathoz be is osztották. Innét vannak azon határozatok, melyek tiltják, hogy világi dolgokba bonyoluljanak, egyházuktól messzebb távozzanak és soká távol legyenek . . . “ „ . . . A régi kánonok simoniának minősítik s
