Dunántúli Protestáns Lap, 1910 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1910-07-17 / 29. szám
284. oldal. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 1910. ember-áradat, amikor egyszerre feltűnő üzleti hirdetésen akadt meg a szemem: „Austro-Hungarian Restaurant“ (Osztrák-magyar étterem). Konzulátusból, monarchiából és más egyébből láttam már „osztrák magyar“-t, de étteremből soha. A hirdetési táblán ott diszlett a magyar korona, ám a kétfejű sas hiányzott. Beléptem. A pénztárnál idős, ősz ember ült. — Who is the manager of this place ? (Ki itt az üzletvezető?) — kérdeztem tőle angolul. — Gyere csak, lelkem, — • kiáltott a megszólított az egyik alkalmazottjához — kérdezd meg csak ettől az angoltól, hogy mit akar ? — Magyar ember vagyok én ! — válaszolóm sebtiben. Hát nem tud az úr angolul ? — Nem én, pedig már 20 év óta Amerikában vagyok, s most már bizonyos, hogy nem is fogok megtanulni soha. Azután az öreg Weinberger bácsi, mert így hivják, elmondta, hogy miskolczi illetőségű s Amerikában is csak a „Miskolczi Napló“-1 olvassa. — „Tiszteltette“ miskolczi püspökünket: Kun Bertalant, akihez — úgymond — igen régi ismeretség fűzi. A hátralevő utamra engem is ellátott több hónapos miskolczi lapokkal. A vasúti állomáson éppen be akartam szállani a vonatba, amikor egy teljesen hazai öltözetű asszonyt láttam két kis gyermekkel, kétségbeesetten ide-oda szaladgálni. Kérdezősködik ettől is, attól is, de senki sem érti. Oda megyek s egyenesen magyarul szólok hozzá : — Ugy e, maga magyar asszony ! Mit akar ? Elbeszéli aztán, hogy most jön egy veszprémmegyei kis faluból (evangélikus vallású) a férjéhez, aki aranybányász ; Colorado államba utazik (600 mértfölddel messzebb, mint ahová én megyek). Örömében sirásra fakadt, hogy végre van, aki útba igazítja. Amikor a Mississippi és a Missouri folyam-óriásokon áthaladva, Omahaba érkeztünk és elváltam tőle, neki adtam a Chicagóból hozott miskolczi lapokat és egy kis Uj- Testamentomot, hadd szórakozzék a további utón. A 100000 lakosú Omahaban kevés protestáns magyart találtam. Jobbára arany- és ezüstfeldolgozó-gyárakban, vasúti műhelyekben és a chicagói „hus-királyok“ itteni gyáraiban dolgoznak. Soha sem felejtem el április harmadikát, az istenitisztelet napját. Már az imádságom alatt az egész gyülekezet zokogott. A kérges munkában megedződött, erős férfiak fennhangon sírtak a magyar imádság hallatára. Az én szívem is megremegett, hangom megmeg csuklott, szempilláim megnedvesedtek és a lelkem együtt sirt a gyülekezettel. Miről prédikáltam volna másról, mint arról, ami egy amerikai magyar papot kell, hogy lángoszlop gyanánt vezessen a bujdosásban : az elhagyott hazáról és a vallás vigasztalásáról. Bizony megölne a szívem, ha sokszor kellene ily megható szolgálatot végeznem. De talán meg is ölt volna, ha tudtam volna, hogy amikor én, a magyar református hitvallás varázs-erejével az idegen földön kévébe kötözgettem a költő által megénekelt oldott kéve szálait, ugyan akkor egy somogymegyei kicsiny faluban busán szóltak a harangok, temetésére annak, aki egyetlenem volt, s aki mindig hivott haza : az ^édes anyámnak. Most már a hazahivó szó is elnémult. Nem \ár Magyarországon senki, nem húz haza semmi, csak két fejfa . . . Omahában gyermeket is kereszteltem és konfirmáltam. S amikor az úrvacsorát kiosztottam, az Űr asztalánál oly emberek is megelégíttettek, akik 15—20 év óta magyar papot nem láttak s magyar istenitiszteleten nem voltak. Itt találkoztam egy Somogy megyéből, Nemesdédről ide szakadt földimmel is: Kási Kristóffal és feleségével. Azt mondták, hogy megkönnyezték a prédikációmat s nem is felejtik el a szülőhazát soha, sőt a jövő évben otthon lesznek, hogy megtakarított pénzükből otthon éljenek. Segítse őket haza a magyarok Istene 1 Bár csak ne lenne szükség egyetlen magyar papra sem Amerikában ! Lelkészi hivatalom e néphez köt, amely vándormadár módjára, de hazáját a rajongásig szerető szívvel, itt a messze idegenben rakta meg a fészkét. Ismerem vágyaikat, gondolkozásukat, amelyek elhatározásaikban őket irányítják. Épp azért, teljes hittel vallom, hogy a magyar ember sorsa bármilyen jól menjen is az idegen földön, azért szivében mindig ott lappang a vágy, hogy az örök álmot hazai hantok alatt álmodhassa végig. A költő eme szavainak : „Szivet cseréljen az, aki hazát cserél“, — csak magyarul van értelme. A magyar ember Amerikából is csak az ottani földjét és házát látja, amelyet meg akar szabadítani az adósságtól, vagy szaporítani akar. A nagy légi utón folyton tart a lelke visszavándorlása s a gyilkos honvágy lassanként úgy bele veszi magát a leikébe, hogy a kivándorlóból rendesen visszavándorló válik. S hogy a magyar ember lelke az amerikai bányák fojtó világából és a zúgva, bömbölve zakatoló vasszörnyetegek közül is szüntelenül hazajár, arra nézve tagadhatatlanul nagy mértékben közreműködik a magyarországi ref. egyháznak Amerikában működő hazafias papsága is. Visszafelé más utat választottam. Mindenütt a Missouri folyam mentén haladt a vonatunk a „vad nyugat“ Kansas City városáig, innen szintén a Missouri Jl lí j • i j | Szervet Mihály harminc levele Kálvin Jánoshoz, V\n<sT IP PUT ITIPCT » a genfiek prédikátorához. Fordította: Veress IV 1UOI • jenö Ára 1 korona 40 fillér. — Kálvin János: A tridenti zsinat határozatainak cáfolata. Fordította: Rábold Gusztáv. Ára 2 korona 40 fillér. Kapható: Kis Tivadar könyvkereskedésében Pápán, Fő-utca 21. sz. a. Református egyház-irodalmi munkák állandó nagy raktára. Telefon: 9. szám.
