Dunántúli Protestáns Lap, 1910 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1910-05-08 / 19. szám
Huszonegyedik évfolyam. 19. szám. Pápa, 1910 május 8. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. AZ EGYHÁZ ÉS ISKOLA KÖRÉBŐL. A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. A lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztőséghez: Kis József felelős = szerkesztő címére küldendők. = Megjelenik minden vasárnap. Az előfizetési díjak (egy évre 8 K, félévre 4 K), hirdetések, reklamációk: Faragó János fömunkatárs címére küldendők. Beöthy Zsolt főiskolai gondnok székfoglaló beszéde. Elmondotta a dunántúli református egyházkerület Í9I0. évi április hó 26.-án tartott tavaszi közgyűlésén. Méltóságos és Főtiszteletü Püspök Ur! Főtiszteletii Egyházkerületi Közgyűlés! Az a bizalom, amelylyel engemet megtisztelni méltóztattak, azok a lekötelező és meg nem érdemelt szavak, amelyeket Méltóságod most hozzám intézni szives volt, jobban megindítottak, hogy sem hosszasabban, részletesebben válaszolni tudnék. De hiszen tudom azt, hogy ezek az órák, amelyek bennünket itt Pápán együtt tartanak, nem a szónoklatok, hanem a munkának az órái s meg fogják engedni, hogy erre való tekintettel első sorban ennek a reánk váró munkának a tiszteletével köszönetemet és hálámat lehető röviden fejezzem ki. Az a megbízatás, amelyben részesültem az egyházkerület bizalma által, több okból a legkedvesebb nekem.'Kedves annál fogva, amire méltóságos és főtiszteletü püspök ur is utalni szives volt, kedves az által már, hogy az egyházkerület jósága engem mintegy rávezetett az én áldott emlékű, boldogult édes atyámnak a nyomdokaira, aki ennek az egyházkerületnek félszázadon keresztül buzgó és hü szolgája volt. Kedves azért is, mert olyan munkakörbe hí, amely munkakör tulajdonképen élethivatásom, de nemcsak élethivatásom, hanem — a tanításról, a tanügyről szólok — életemnek tán első igaz öröme volt, azt hiszem utolsó öröme is ez lesz. Erre a térre szólított, ezen a téren való munkásságra hitt egy olyan szellemnek, a protestáns iskolák szellemének, közelebbről a pápai iskola régi szellemének ápolására és fenntartására, amelyhez egész életemben szivemmel és meggyőződésemmel hü voltam és ragaszkodtam. A protestáns szellemről szólok. Abban az értelemben véve ezt a szót, amelyben a heidelbergi uj egyháztörténeti iskola ezt a szellemet felfogja és magyarázza, mint amelylyel a protestántizmus az emberiségnek az érdekeit legmélyebben és legelevenebben szolgálta, amely szellemben jövőjének, jövő fejlődésének alapját és biztosítékát látja. Ez a szellem az én érzésem és meggyőződésem szerint nem a forradalom, nem a disharmonia szelleme, hanem ellenkezőleg a harmóniának, a kiegyeztetésnek, a békitésnek, az egységnek a szelleme, még pedig azon egyházi közösségnek a határain túl is, amely egyházi közösséget maga a protestáns, maga a kálvinista egyház alkot. Azt hiszem, hogy ennek a protestáns szellemnek, amelylyel a protestántizmus, közelebbről és éppen a kálvinizmus, az emberiségnek és magyarságnak a legnagyobb szolgálatokat tette, éppen ebben az irányban mutatkozott és, hála Isten, mutatkozik ma is hatásossága. Ezt a kiegyeztető erejét, ezt az egyesitő tendenciáját a protestántizmusnak három gondolatban lehetne összefoglalni. Az egyik a keresztyén vallásos érzésnek az egyesítése az emberi gondolatnak, az emberi kutatásnak a jogával, ennek a jognak a tiszteletével. A második a múltnak, a múlt értékes és nemes hagyományainak összekapcsolása, ki
