Dunántúli Protestáns Lap, 1910 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1910-03-27 / 13. szám

110. oldal.

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

1910.

S ha gyúlnak csillagok, Szivükben felragyog A képe szebb időnek, Mikor kelet felül A napja felderül ínségben szenvedőnek.

S elsúgnak egy nevet Az alvó táj felett,

Azét, kit várva várnak,

S szél hordja szerteszét Rákóczi nagy nevét A hangtalan határnak.

De haliga! messzirül, Tölgyek, bükkök mögül Zsoltárnak cseng danája ! Talán mennybéli kar, Felelni az akar Visszhang gyanánt reája?

Vigyáz a rengeteg, Lélekzet sem piheg,

Az ének jő, közelget;

A kórus ismerős, Összhangos, szép, erős, Kelt édes gerjedelmet.

Élet patakja ez,

Vidáman csergedez, Hívőknek vigaszára, Bizván „eleitől", Zsarnokság összedől, Jóknak lesz sziklavára.

Ágak szétnyílanak,

S ott áll az ősz alak Kisded csapatja élén,

A nyáj és pásztora, Professzor, iskola Bakonynak sűrű mélyén.

Ujjongó zaj riad, Mind-mind felé szalad, Kezét csókolni vágyván,

A drága, szent kezet,

Mely béklyón senyvedett Borzalmas, szörnyű gályán.

Majd támad némaság, Nem rezdiil a faág,

Még a levél se zörren, Csendes minden kebel, Bálint pap szót emel S beszélni kezd a körben :

„Fiúk, napunk virad, Pápára tart a had Rákóczi zászlajával, Bottyán hordozza szét Bátran, büszkén a szép „Darabországon" által.

Szabad hit és haza, Sínylődő nép java Van irva zászlajára. Megújult az idő, lm itt van a Dicső,

Kit szivünk esdve vára.

Előre, síkra hát! Keressük fel hadát! Álljunk mi is közéje!

S küzdvén hitért, honért, Fonjunk mi is babért A fejdelem fejére!“

. . . Dereng a szürkület, Pirulni kezd Kelet,

A nap ragyogva feljő S útjok már lenn vezet Áldott mezők felett Hátok megett az erdő.

Elhervasztotta az ősz a rét virágait,

Madárnak énekétől nem hangos a csalit,

De íme Pápa síkján virág, kezd termeni:

Tarkáinak ott színesen Bottyán vitézei.

S a természet mikéntha ébredni kezdene, Köröskörűi a tájat betölti vig zene,

Csendül sípszó, pereg dob, felharsan trombita, Munkához lát serényen a harcoknak fia.

Készül a sok futósánc, ássák szorgalmasan,

Biztos, mély rőzsegátban az ágyú helye van S mivel táplálja testét a gyilkos szörnyeteg, Hordják a társzekérről kicsiny diákkezek.

Amott meg a malomnál, mely most még nem „tüzes“ Hol támadást fedezni terűi el a füzes,

Fejlődik sűrű rendben csatárok láncsora,

Mint szemben fenn a várfal, a hossza akkora.

Csákós, mentés leventék, edzett hősök között Elvétve egy-egy ifjú, nem harcra öltözött,

Termetre szép sudár mind, ruhája fekete,

Elszánt lélekre valló merész tekintete.

Kezdődik most az ostrom ! Az ágyuk torka már Megszólal menydörögve, reszket rá a határ És válaszúi a várból, mint vészes förgeteg,

Röpköd szét sustorogva seregbontó löveg.

Füzes mögül a lesből golyók süvítenek,

Ritkulnak bástyaszélen a német őrszemek,

De haj! röpül a gránát túlról a légen át S ahol leszáll a földre, vér jelzi a nyomát.

Égnek már harci lázban vitézek székiben S vizsgálni a hadállást vezérük megjelen,

A táborkar nyomában, Bálint megy oldalán S Rákóczi bajnokának ily szó kel ajakán:

,,A pápai diákról hallottam eleget,

Tudom, párjára lelni latinban nem lehet,

De hogy harcolni tudjon, nem gondoltam soha, Avagy tanítja ezt is a hires oskola?"

„Uram", felelte Bálint, „harc a mi életünk,

Sorsunk parancsa szab más és más fegyvert nekünk, Egyszer nincs semmi fegyver velünk, csak a betű, Máskor meg harci szablya, acélos zengzetü".

Ahol járnak, köröttük felporzik a mező,

Göröngyén gyilkos ólom kopog, mint jégeső S aggódva mondja Bálint: „Ne vedd tőlem, zokon, De itt kockán van élted, vitéz tábornokom .

S mosolyg rá félszemével Vak-Bottyán, a vezér:

„A nép azt tartja, hozzám golyó sohase fér,

É hír a bamba svábnak fülébe elhata,

Azóta úgy neveznek: az ördög fajzata".

III.

Aztán pillantatával a téren széttekint,

Lovagló ostorával türelmetlen legyint:

„Lassan megyünk előre, fújjad, kürtös-fiam! Malomnál, győri útnál kezdődjék a roham!“

A kürt érces szavával a síkon átzeneg.

Egyszerre talpra szökken, felzúdul a sereg,

Az éle már elüljár ostromlétráival,

Az ágyuk torka fentről bőszebb diihvel rival.

S amint előbb hatolnak Bottyán s kísérete,

Ötven lépésre tőlük kartács lobbot vete.

„Vigyázz, uram !“ kiáltja Bálint és hirtelen Élébe ugrik, hogy így oltalmául legyen.

Pattannak a szilánkok, eldől a két alak,

Rohanva mind a tisztek feléjük rontanak.

Rettentő gondolatnak, látványnak iszonyat,

Hogy Bottyánt elveszítsék, féltett bálványukat!

De hála, hála Égnek! Már talpon a vezér,

Felsértett homlokáról csöpög kevéske vér És szól kíséretéhez, bú hatja át szavát:

„Emitt kell a segítség, helyettem mást talált."

Ott fekszik lenn a porban, ki éltét áldozá,

Zihál még keble, jaj! de látszik: már nem soká. Bottyán melléje térdel s felbontva ujjasát,

Meglátja, drága testét hány vasszög járta át.

És megpillahtja vállán a gálya bélyegét,

Amint Nápolyban egykor vassal ráégeték És a kemény vezérnek csordulnak könnyei,

Jelét a vértanúknak csókjával illeti.

És mintha volna a könny az élet balzsama,

Sápadt arcán az élet újból kicsillana,

Emelkedik helyéből, támasztják ősz fejét És szól megtört szemével bágyadtan nézve szét.

„Itt vagy, dicső vezérem, Rákóczi bajnoka?

Nem férhet, ó ne férjen hozzád golyó soha.

Maradj mega magyarnak, hogy győzzön nemzetünk!" És Bottyán mond szelíden: „Te is maradj nekünk"

„Nekem nem kell maradnom, nincs dolgom közietek S nyugodtan meghalok, ha egyet megérhetek . ..

Ha látom ... Látom is már... Kuruc, hajdú, diák Kitűzte Pápa várán Rákóczi zászlaját!"

Akkor bukott le a nap s fény volt, mint nappalon, Lángolt bombák tüzétől mögöttük a malom És vérvörös sugárok mutatták az utat,

Hol Bálint pap csapatja a várba felhaladt.

„Nekem nem kell maradnom, munkám végezve van, Csak egyet, még csak egyet hadd tudjak biztosan: Kiket hozzád vezettem, kik küzdtek lelkesen,

A szép, derék fiúkra, ugy-e, gondod leszen?"