Dunántúli Protestáns Lap, 1909 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1909-01-03 / 1. szám

3

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

4

kéket, akár csak egy jóravaló, a kor kérdéseit érdekesen fejtegető, a világeseményeket ismertető naptárt nem nyújt nekik. Meggyőző példák vannak előttünk.

Lelkészegyesületünkben is amellett voltam, hogy mindenekelőtt arra törekedjünk, hogy akár csak egy heti néplapot teremtsünk, ami minden szombaton ott lett légyen a lelkészek, illetőleg tanítók kezében. Éhez nem volna szükség arra, hogy már jó előre megfelelő számú előfizetőnk legyen. Csak az kellene, hogy 10, 20, 50, 100 példányt két fillérért lehetőleg minden egyházközségünkben elárusítson valaki. Tény, hogy mig csak egy koronát is kevesen adnak ki előfizetési díjúi: két fillért bármily kis lapért is sokan adnának. Ha már nem tehetjük azt, amit a tömegek szervezői általában tesznek, de tesznek a róm. kath. keresztény szocialisták is, hogy népgyüléseket rendezzünk s akár a piacon is szónokoljunk a nép széles rétegeinek megnyerése, irányítása, munkasorba állítása végett: ezt a legszerényebb utját-módját a meggyőzésnek már egyszer mégis csak gyakorlatba kellene hoznunk.

Nem kicsinylem, sőt nagyra tartom lelkészegyesületünk elnökének azt a szándékát, hogy az egyesület lapját, mint lelkészi szakközlönyt magas színvonalra emelje. Én mégis nem erre biztattam, hanem a néplap megindítására. Feszélyezett ugyan az a tényleges helyzet, hogy én is lapszerkesztő és laptulajdonos vagyok, de nem tarthatott vissza meggyőződésem nyilvánításától. És most is egyre csak azt szeretném, hogy ha csak mellékletként is, a Lelkészegyesület adna néplapot is, ha csak féliven is; ez utóbbit természetesen nem 1600 példányban, hanem sok ezerben. Annyival inkább itt volna ennek az ideje, mert hamarosan három néplapunk megszűnt: a Kis Tükör, az Igazmondó és a Dunántúli Református Családi Lap. Lehetetlen, hogy ezek mégis valamelyes űrt ne hagytak volna maguk után, aminek betöltéséről sietve kellene gondoskodnunk. De ha még élnének is e néplapok, az idő akkor is arra int, hogy erőnket ezen a téren tömörítsük és fejtsük ki, amint lehet.

Felszínen levő és megoldásra váró kérdések még a theol. akadémiák tantervének revíziója és a lelkészi fizetések rendezése. Az előbbi iránt a mi egyházkerületünkben igen csekély volt az

érdeklődés. Talán nem is szólott hozzá más, csak én. Azért van-e ez, hogy igen megvan elégedve mindenki a tényleges állapottal, vagy hallgatag bevallása annak, hogy mi lelkészek úgy se értünk e kérdéshez ? Vagy talán az, hogy úgyis hiába szólunk ily magas kérdéshez; a felettes és illetékes hatóságok nem méltatják illő figyelemre a mi kifogásainkat, jószándéku indítványainkat?! Ez is lehet.

A lelkészi fizetések rendezéséről az utóbbi időben elég sokat beszéltünk. De úgy látszik kissé megkéstünk. Beavatott, illetékes emberek egyre azt hajtják, hogy az állami költségvetés oly aggasztólag puffad, hogy nem tudják hová leszünk. Előbb kellett volna jajgatni. De azért mégis lesz valami. A kiszivárgott hirek azonban arra mutatnak, hogy a segítés módja újabb szakadást, elkülönítést von maga után az egyház belhivatalnokai között. Eddig csak a tanároknak, tanítóknak, lelkészeknek volt külön érdekük, no meg a közigazgatási tisztviselőknek — ezentúl már külön érdekük lesz a lelkészeknek maguk közt is. Lesznek, akik kapnak korpótlékot és lesznek, akik nem kapnak; bár az egyházi törvény egyformán rendeli a korpótlékot minden lelkész számára. A tanítók között annak idején ilyen megkülönböztetést nem engedett tenni az ország törvényhozása. Nem engedte meg, hogy a minimumnál nagyobb fizetés a korpótlékba beszámíttassák. Úgy az 1893. évi, mint az 1907. évi vonatkozó t. c. egyenesen rendeli, hogy »a korpótlék a legkevesebbnél nagyobb alapfizetésbe be nem számítható s igy a tanítót, tanítónőt akkor is feltétlenül megilleti, ha fizetése az említett összeget bármennyivel meghaladja. Az iskolafentartók e tekintetben is kötelesek alkalmazkodnia« . . . Ezen az egész vonalon érvényesült elven most lyukat fúrnak; ha igaz ! . . .

Bizonyos, hogy móltánytaln lesz a lelkészi fizetéseknek kétféle megállapítása is; t. i. az 1893-1897. öt évi átlag és a másik az 1904-8. Öt évi átlag szerinti megállapítás. A méltánytalanságot természetesen más nem okozhatja, mint a természetben biztosított járandóságok kétféle értékelése. P. o. vegyük csak a fát. Az utóbbi tiz évben már a gyülekezetek egyre azon voltak, hogy a fajárandóságot megváltsák pénzzel; természetes, hogy a lelkész meg arra törekedett, hogy a teljes értéket megkapja No most már bizonyos, hogy egy öl fának az első öt évi át-