Dunántúli Protestáns Lap, 1909 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1909-10-17 / 42. szám

719

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

7*20

megbir a pénztár. Mennyivel inkább meglepheti e szép eredmény magát a gazdasági tanács elnökét, — bár ő közismert pénzügyi kapacitás, — aki oly komolyan óvta az igazgató-tanácsot és az egyházkerületet az új tanszék felállításával járó 1000 K új teher megszavazásától.

Igaz ugyan, hogy ily nagy meglepetésnek ilyen pénztárnál, amelynek bevételei és kiadásai jóformán teljes bizonyossággal elóTe láthatók, nincs helye, de az eredményt most még se mondhatjuk másnak, mint meglepetésnek, mert azt meg nem szabad föltételezni az irányításra, tájékoztatásra hivatott vezetőtől, hogy látta ugyan a bekövetkező eredményt, dé valami rejtett cél érdekében elt’tkolni igyekezett volna azt, és csak megtévesztésre irányuló ijesztgetés lett volna hiánnyal való fenyegetése.

Örvendetes, hogy a nőnevelő-intézet költségvetése is 1339 K maradvánnyal zárul az 1910. évre.

Csendes vizekre érkeztünk tehát!

Elnöki megnyitó

az ORLE 1909 szept. 29—30-án tartott közgyűlésén. (Dr. Baltazár D. elnök.)

— Folytatás. —

A tudomány és elmélet egész árzenálját felhasználta, hogy mozgalmunk jogosultságát letörje. De az élet, ez az örök igazság minden tudománynál és elméletnél nagyobb erő. Ezeknek kísérleti anyagul oda adja magát, de nem azért, hogy irányíttassék, hanem, hogy irányát, törvényét azokkal megértesse, megtanítsa és tovább adva megtaníttassa. Az élet isteni mestere az Űr Jézus Krisztus a maga tudományával megtanít, megnyugtat minket, hogy helyes utón járunk. Nem a betűben, hanem a lélekben ; nem a formákban, Iranern a lényegben ; nem az emberekben, hanem az Istennek engedelmességében kívánjuk hivatásunk kötelmeit betölteni ott, ahol a betű, a forma és az engedelmesség békóba verné azt a szabadságot, amellyel Idvezítőnk szabaddá tette az ő benne hivő lelkeket. De ha a keresztyén világnézet általános területéről a református egyház szükebb életkörébe vonulunk vissza a védelemmel, ennek elméleti és gyakorlati szegelet köveiből is megdönthetetlen erősséget tudunk magunknak építeni. A reformáció klasszikus földjének : Genfnek alkotmánya, magának a nagy Kálvinnak a lelkészek társaságáról Írott apológiája : ezek a mi legközvetlenebb szabadságleveleink, amelyekben meg is van az erő, hogy maguknak előbb utóbb kivívják a tiszteletet, ha erre mi, a magunk egyenkénti és összes gyarlóságaival, tévedéseivel, szegénységeivel képtelenek vagyunk.

Álláspontunk tiszta: a minden állampolgárt megillető egyesületi jog alapján szabad társadalmi egyesület akarunk lenni, cselekvésünkben minden egyházjogi és hatósági, vonatkozás nélkül; ennélfogva alapszabályunk megerősítéséhez a hivatalos egyház joghatóságának semmi köze. Ilyen minőségünkben állunk legtávolabb a külön egyházi rend gondolatától, amelynek körvonalai azonnal megjelennének, amint az egyház joghatósága az egyházi élet hivatalos szervévé avatna bennünket. Ekkor már inkább lehetne beszélni „az egyház az egyházban“ féle helyzetről, amit a logika sajátos fejtetőre állításával az ellentétes álláspont szóval és írásban perhorreszkál, valóságban pedig elő akar mozdítani. Ha azonban egyesületünk a genfi alkotmány példáját követve, az egyházhatósági elhelyezkedés útjára akarna lépni ; jogi helyzetének megállapítását, szabadságának körülbástyázását bizonyára nem az arra illetéktelen konvextől, hanem az alkotmányozó jogokkal egyedül és kizárólag felruházott egyetemes zsinattól fogná kérni.

Addig is, mig ez elkövetkezhetik, elismertetésünkért az állampolgári jogok alapján következetes kitartással fogunk küzdeni, s ha a kormány velünk szemben elkövetett eljárásának iránytűjét az igazság mágnessarka felé nem sikerül irányítani, sérelmünk orvoslásiért el fogunk zarándokolni a királyi trón elé, ahonnan sugárzott már mentő kegyelem, békítő igazság az üldözött magyar református lelkipásztorra is.

Ha a hivatalos világban nem haladt előre ügyünk, az életben, a valóságban — amelyre legnagyobb súlyt helyezünk, — örvendetes fejlődésről számolhatunk. A hév és az elfogultság, amely minden teremtő erejű kezdet bölcsője körűi viharzani szokott, a két táborra oszlott lelkipásztorok között a kölcsönös méltánylás tárgyilagos álláspontjának adta át a helyet. Ma már a kálvinista lelkipásztorok összeségének az az J/4 része is, amelyik még nem érzi igazaink által meggyozetve magát, ott áll közel a kartársi szeretet összefoglaló otthonának határához. Vajba az onnan áramló varázs eltakarná mielőbb a kölcsönösen kijutott sebek fájó emlékeit s legyőzné azt a tartózkodást, amit az elmélet alapján tulnövesztett scrupulusok, mint akadályt állítanak a kölcsönös megértés útjába.

Azzal a materialisztikus vonással, amelynek a valóság feletti kidomborításál, mint vádat emelik ellenünk, megbékíthet mindeneket a szombatul kalászt szaggató tanítványok s az őket igazoló Úr Jézus példája. Megbékíthet az a pillantás, amelyet kinekkinek a saját maga élete, lelke, külső és belső legközvetlenebb világa, múltja, vágyai, törekvései felé is kellene néha-néha irányítani, amely pillantás a „ne Ítélj, hogy ne ítéltessél“ krisztusi intelmet felelevenítené. Megbékíthet az az igazság, hogy a szegénység számára filozófiát és morált Írni nem alkalmas helyek a paloták, 8 hogy nem az a szó elitélő jelentményében vett materialista, aki mint a magyar kálvinista lelkész a maga és családja fájó nyomorúságából önerején, becsület utján, a törvény biztosította jog valóságához felfelé küzködik, hanem sokkal inkább az, akinek helyét a társadalmi beosztás szeszélye a mindennapi kenyér