Dunántúli Protestáns Lap, 1909 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1909-06-20 / 25. szám
Huszadik évfolyam. szám. Pápa, 1909. junius 20. DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. AZ EGYHÁZ ÉS ISKOLA KÖRÉBŐL A DUNÁNTÚLI REFORMÁTUS EGYHÁZKERÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. A lap szellemi részét illető közlemények Az előfizetési díjak (egész évre 8 K, félévre a szerkesztőséghez Kis József felelős Megjelenik minden Vasárnap. 4 K), hirdetések, reklamációk Faragó János szerKesztő címére küldendők. • „■ főmunkatárs címére küldendők. .. - •— Válasz és köszönet. Junius 8-án tartott jubileumán elmondta Antal Gábor püspök úr. Nagy méltóságú Főgondnok Ur! Főtiszteletti Egyházkerületi Közgyűlés! Igen tisztelt Vendégeink! Egész életemben mindenkor őszinte gyermeki alázatossággal viseltettem az én jó Istenem iránt és fő kötelességemnek tartottam a szeretet gyakorlását, ahol csak tehettem, minden embertársam, különösen pedig a mi hitünknek cselédei iránt. De soha sem éreztem magamat oly kicsinynek Isten előtt és annyira hálára kötelezettnek dunántúli ref. egyházkerületünk, az itt képviselt testületek tagjai és minden embertársaim irányában, mint a mai napon, amidőn az én csekélységem, az én szerény hivatalos álásom jellegét nagyon meghaladó, általam meg nem érdemelt, nem várt, de nem is óhajtott fényes ünnepeltetésben részesül. Bármennyire örvendetes és lélekemelő volna is reám nézve mai napon az elismerés és méltánylás szavait örömmel fogadhatni első sorban annak a férfiúnak ajkairól, akit még ellenfelei is a mai korba állítólag már nem illő túlságos őszinteség és egyenesség vértanújának méltán tartanak: még sem engedi azt az én szigorú önbirálathoz szokott lelkiismeretem, hogy azokat magamtól el ne hárítsam és inkább az ő és sok mások részéről csekélységem iránt táplált, mindenkor nagyra becsült jóakarat és szeretet alkalmi megnyilatkozásának, mint az én 40 évi jóakaratu bár, de elismerésre mégis alig méltó munkálkodásom kiérdemelt jutalmának tekintsem. Annyival is inkább, mért én hiszem és vallom az apostollal, hogyha mindazokat megtettük is, ami kötelességünk volt, haszontalan szolgák vagyunk; mert csak azt tettük, amivel tartoztunk; tehát nincs mivel dicsekednünk. Azért nem az én dicsőségemre, hanem a nagy Isten nevére térjen minden dicséret és magasztalás, akinek kegyelme és jósága, ha valami jót végezhettem, véghez vitte azt az ő csodálatos erejével az én erőtlenségem által. A mai ünnep is azért nem emberi érdem elismerésének és méltánylásának ünnepe legyen, hanem Isten iránti hálaünnep, mert ha én végig tekintek eddig lefolyt életemen, igazán elmondhatom az ős pátriárkával: kisebb vagyok Atyám minden te jótéteményidnél és irgalmasságidnál, amelyeket cselekedtél a te szolgáddal, neked legyen azért hála és dicséret örökkön örökké! Mert bár egész gondolkodásom és jellemem idegen a kegyeskedéstől vagy pietismustól, még inkább idegen annak mutogatásától, mégis, hogy ami jót és nemeset gondolatomban valaha megérleltem, akaratomban elhatároztam, kivitelére sikerrel vagy sikertelenül erőmet, tehetségemet áldoztam, mind az az isteni léleknek munkája volt az én bensőmben, azt nem csak hittem, hanem egészen átéreztem és szivemben, lelkemben egész a tapasztalati bizonyosság fokára emelve láttam. Ezért teljes meggyőződéssel vallom az apostollal, hogy Isten által vagyok, ami vagyok. Fiái át adok az én jó Istenemnek, hogy életem folyamát úgy vezérelte, hogy tanulmányaim és tapasztalataim alapján szilárd elveket és meggyőződést szerezhettem magamnak, hogy azoknak érvényesítésére sok alkalmat és tágas teret adott s az emberekbe vetett bizalmamat, azok jóravalóságába vetett hitemet egészen megingani soha nem engedte. Mikor a pápai ref. főiskolában az 1855. évben mint a gimnázium Il-ik osztályába járó tanuló megkezdtem az abszolút korszak idejében tanulói pályámat, szeretett főiskolánk igen nehéz, a mai helyzetével összehasonlítva két-
