Dunántúli Protestáns Lap, 1909 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1909-06-06 / 23. szám

388

387 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

az a tény, hogy Genf a maga függetlensége kivívásában Bern által egykor segíttetett is s mint ilyen, Bernnek lekötelezettje volt: mindez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a bíróság legtöbb súlyt a bernniek tanácsára fektessen. Ez a tanács pedig, habár burkoltan is, de nem tartalmazott egyebet, mint Servetre nézve a halálos ítélet kimondásának a kívánását. Legalább is ezt engedik láttatni azok a szavak, melyekkel a bernniek válaszukat be végezték : „Kérjük — írják levelükben — az Urat, hogy adja önöknek a bölcsességnek, erőnek és tanácsnak a lelkét, hogy egyházukat és a többi egyházakat biztonságba tudhassák tenni a pestistől'.

Hogy Bern, mikor ez iratot küldte, csakugyan a Servet halálos Ítéletére gondolt, illetve csakis azt óhajtotta, világosan bizonyítja az a levél is, melyet Haller berni reformátor október 19-én küldött Buliingernek, melyben elmondja, hogy „amikor a berni Tanács tagjai fel lettek világosítva Servet hitnézetei felől a papok által, azok csak úgy reszkettek a felháborodástól, olyannyira, hogy nem kételkedem benne, miszerint Servetet, ha kezeik közt lett volna, ne adták volna akkor egyenesen tüzhalálra“.

A házeliek örömüket fejezik ki válaszukban afelett, hogy Servet a genfi hatóság kezeibe kerülhetett s azt írják, hogy ők meg vannak győződve, miszerint sem a keresztyéni bölcsesség, sem a szentek buzgósága nem fog hiányozni a genfieknél a tekintetben, hogy gyökeresen orvosoljanak egy ily nagy veszedelmet, mely már annyi sok lélek megromlását eredményezte. A választ pedig igy fejezik be: „végül kérünk titeket, hogy legyetek rajta minden eszközzel e botrányok gyógyításán; de ha ő a maga perverz felfogásában gyógyíthatatlannak bizonyul: úgy Istentől vett megbízatásotok és hatalmatok alapján vessetek gátat elibe és pedig úgy, hogy Krisztus egyházát ezentúl többé meg ne zavarhassa, nehogy a vég roszszab legyen, mint a kezdet. Az Űr bizonyára megadja nektek erre a célra az erőnek ér bölcsességnek a lelkét“.

Amint e válaszokból láthatjuk, Servet halálát kifejezetten egyik város sem kérte ; de ez csak azért volt, mert ebbeli kívánságuk egyenes kifejezésrejuttatásával nem akartak mintegy elibevágni a genfi- Tanács Ítélkezési jogainak és azt az Ítélet megnevezésével mintegy utasítani arra, hogy Servet ügyében miképpen járjon el. Akik azonban a sorok közt olvasni tudnak, azok Iáhatják, hogy e Servetre nézve lesújtó tartalmú válaszok nem célozhattak egyebet, mint egyenesen a Servet halálos büntetését.

Mindazáltal az ítélet milyensége az utolsó pillanatig bizonytalan volt.

Október 23-án a bíróság ismét összegyűlt, de az Ítélethozatalt megint elnapolta. Hozzájárult ez elnapoláshoz az elnöknek, Perinnek is a távolmaradása, ki ürügy módon beteget jelentett. A bíróság tagjai közül is egyik-másik többszöri sürgetésre sem jött el az

ülésre; miért is ki lett mondva, hogy október 26-ára, csütörtökre esküjére való hivatkozással hivattassék meg a bíróság minden egyes tagja.

Kálvin ezalatt nyugodtan várta az ítéletet anélkül, hogy a pör további folyamába beleavatkozott volna. Egyik művében a legünnepélyesebben ki is jelenti, (Declaration 25. old.) hogy sohasem kereste az alkalmat, hogy a bírákra a legkisebb befolyást is gyakoroljon a tekintetben, hogy azok Servet felett halálos ítéletet hozzanak.

Az október 26-iki ülésen Amied Perrin elnökölt. A Tanács tagjai öt tag kivételével teljes számban megjelentek. Jelen volt húsz tanácsbeli tag. A Kálvin pártjához tartozó bírák — számszerűit heten — kivétel nélkül megjelentek, míg a Servet pártján levők közül öten voltak jelen, öten pedig távolmaradtak. Biztos embereiként tehát Kálvin hetet, Servet pedig ötöt számlálhatott. A mérleget azonban a többi nyolc biró nyomta le, akikről nem lehetett előre biztosan tudni, hogy szavazalukat hova adják. Ezek ugyanis nagyon színtelen emberek voltak. Nem tartoztak ugyan a Kálvint halálosan gyűlölő, Perrin belső táborához, de viszont azt sem lehetett róluk állítani, hogy Kálvint valami nagyon szerették volna, sőt ellehet róluk mondani, hogy Kálvinnak határozottan inkább az ellenségei, mint a védői közé tartoztak, mit világosan bizonyít az a tény is, hogy egy hónappal később az exkommunikáció jogának végleges megállapításánál egyenesen Kálvin ellen szavaztak.

És ezek — ha Servettel szemben a többi libertin bírókkal együtt ki is mutatták eddig rokonszenvüket — a végén mégis meggondolták állásuknak és szavazatuknak felelősségteljes voltát s az Ítélet kimondásánál Kálvin személyétől függetlenül, mint pártonkívüli férfiak adták le szavazatukat. Tették pedig ezt azért, mert úgy tartották, hogy itt nem Kálvin megtámadott személyéről, hanem a reformáció legszentebb s leglényegbevágóbb érdekeiről van szó, melynek védelembe nem vevése maga után vonná a köztársaság békéjének és belső rendjének is a felforgatását. Már pedig ez a nyolc biró korántsem volt annyira összeforrva Perrinnel, hogy érette a köztársaság békéjét feláldozni tudhatták volna. S ha ehhez hozzávesszük a svájci egyházak Servetet kárhoztató egyértelmű tanácsait, Servetnek a szentháromság és a gyermekkeresztség ellen, de meg az összes református dogmák ellen intézett támadásait, mely dogmák akkor minden egyházközségben szentnek tartattak; továbbá a Servet viennei elitéltetését; az ígéretet, melyet a bíróság Servet megfelelő elitélése iránt a viennei hatóságnak tett; nemkülönben az idegen városoknak, főként a nagytekintélyű Bernnek és Zürichnek szigorú Ítélethozatal iránti buzdításait: ha mindezt figyelembevesszük és mérlegeljük, akkor nem csodálkozhatunk azon, hogy e nyolc biró mind a Servet kárhoztatására és halálos ítéletére adta szavazatát.