Dunántúli Protestáns Lap, 1909 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1909-05-16 / 20. szám
327 DUNÁNTÚLI PROT LiTANS L*P. 328 tartozott gyülekezetemnek, s a templomi padok rendezése alkalmával véletlen mellőzés miatt maradt el a templomból. Isten igéjét valósággal éhezi, szomjuhozza a mi népünk, s egy-egy nagyobb egyházi ünnepély alkalmával összesereglik a környék, s nem csak közelről, de távolabbról is mennek épülni, gyönyörködni a lelkiekben. Mi tehát nehezebben tudjuk megtalálni a baj okát, forrását, sőt talán a gyógyítás, javítás eszközeire sem mutathatunk rá oly alapossággal, mint azok a társaink, kik ily viszonyok és tünetek között élnek. S ha mégis megkisérlem, s gondolkozom felette, úgy találom, hogy e szomorú jelenségnek általános és speciális okai vannak. Hol szétszórtan, más felekezetüek, idegen nyelvüekhez közel, meg azokkal együtt él a mi népünk, mint nálunk Barsban, a tiszáninneni kerület nagy részében, vagy éppen Erdélyben, ott ragaszkodik, keresi, szereti a nép a templomot. Ott erős vár, Sión hegye az számára, hol mintha valami titokzatos ráhatás, erő, érzés ihletné meg őket, mintha erősödnék az érdekközösség, az összetartás, az egy és ugyanazon nyelvben, érzésben összeforrott vallásos, felekezeti érzés szent melege! Ott és az ily helyeken ragaszkodóbb a nép templomához, vallásához, ott semmiféle befolyás nem térítheti el templomától, vallásától, ott proseliták nem akadnak, ott a hamis próféták és futkározó atyafiak követőkre nem találnak. Ahol ellenben nagy tömegekben, meg nem szaggatva, vagy seregesen, mint alföldi nagy gyülekezeteinkben élnek s laknak együtt, ott nem érezvén annyira az idegen elemek által meglazíthatott vagy fenyegetett összetartozandóság szükségét, nem vonzatva talán más vallásfelekezetbeliek jó példája által s egyoldalú félszegségeikben, szokásaikban jobban megmaradva, sőt azokat tulajdon véreik, sorsosaik közt jobban-jobban terjesztve, észrevétlenül maradoznak, szoknak el a templomtól, olt lazul az összetartozandóság érzete, ott kerülnek a baptisták, nazarénusok, ott szakadoznak, hulladoznak a levelek. Ezen, talán inkább ethnografiainak mondható általános ok mellett, ily helyeken s viszonyok közepette, maguk lelkésztársaink is, talán nem nézik oly érzékenységgel, nem mérlegelik azzal a rigorozitással e sajnálatos tünetet, mint kellene, s mint megérdemelné az, sőt talán természetesnek, rendesnek is vélik, mint aki fellegekbe ölelkező bércek között lakva, el sem tudja képzelni a pusztát, a sikságok délibábos csendjét, megragadó fenségét. Azt vélik, abban a meggyőződésben élnek talán, hogy ennek így kell lennie, s ez másként nem is lehet! Általános oknak mondják, tartják sokan a korszellemet, azt a vallás és egyházellenes irányt, mely mintha terjedőben, növekvőben volna a társadalomban, az emberek között. Tagadhatatlan, hogy egyrészről, a tudományával kérkedő materializmus, mely a maga elfogultságában az erőn, az anyagon kívül nem ismer más mozgató, éltető, teremtő szellemet, bár vannak az emberi tudomány és haladásnak kiemelkedő búvárai, kik tudásaikat össze tudják egyeztetni egy örökkévaló lénynek, a mindeneket teremtő és fentartó örök Istennek létezésével, s boldogoknak érzik magukat, ha tévelygő tudásaik közepette, annak atyai karjai között kereshetnek erősséget: másrészről az anarchismus és túlhajtott, ki nem forrott szocializmus tévtanai által félrevezetett forrongó társadalmi evolúció, amely ellensége minden rendnek, minden tekintélynek, s amely főleg a műveletlen alsóbb néptömeg szenvedélyét kelti fel, le akarva dönteni a társadalom egész mai épületét, rendszerét : tagadhatatlan, hogy mindezek nem alkalmasak arra, hogy megszelídítve, megkörnyékezve a lelkeket Istennek tiszteletére, a templomok felkeresésére, látogatására buzdítsák, ösztönözzék. De én a mi szinmagyar, értelem, Ítélőképesség, felfogás tekintetében a világ legelső köznépének tartott jó magyar kálvinista népünket nem tartom alkalmas médiumnak ezeknek a világforgató, hitet, vallást megtagadó, nemzetközi, hazát, vallást nem ismerő áramlatoknak befogadására, s ezeknek az irányoknak, a korszellem ilyen megnyilatkozásának a mi felekezetűnk körében templomot kerülő, megtagadtató erőt nem tulajdonítok. Mert ahol tenni, áldozni, cselekedni kell, ott még mindenkor ott vannak a mi gyülekezeteink, kicsinyek és nagyok, erősek és gyengék egyaránt! Inkább talán azt mondhatnók, hogy mi
