Dunántúli Protestáns Lap, 1909 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1909-05-09 / 19. szám
311 312 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. aki elégedetlenkedik, matasson rá egyenesen elégedet lensége okára . . . Igaz. megtörténhetik ekkor is, hogy épen őt ítélik el. A bűnösnek semmi mást nem kell tennie, csak azt kell sírni a kegyes pártfogók (és ugyan ki ne óhajtana az lenni ? 1) fülébe, hogy irigység, boszu műve a támadás. Ez az érv (?) aztán mindenkit meg győz. Ahol irigység és boezn dolgozik, ott nem lehet igazság ! . . . Nem is kutatják hát tovább, hogy igaz-e a vád vagy se ; ez kellemetlen lenne. Sokkal kényelmesebb és hízelgőbb is a kedves énnek nem fogni vatlatóra se a vádlót, se a vádlottat, hanem azért mégis elitélni — mind a kettőt; de — csak titokban; csak úgy magunk közt. Szemben pedig igazat adni mmd a kettőnek . . . Bizony „nyavalyásak vagyunk“. Kálvin egyenességéből, erkölcsi szigorúságából nincs bennünk semmi. Mi miattunk a libertinusok vigan űzhetik játékukat. Beteg az erkölcsünk. Hát persze hogy az. Mert lám, számit-e az valamit, hogy valakit a köztudat súlyos erkölcsi fogyatkozással terhel, számít-e legalább a te kintetben. hogy tiszteletbeli állást is töltsön be?! Számit-e valamit, ha a mulasztások kiáltnak utána azon a pályán, amelyen kenyerét keresi ? Nem számit. Pedig a köztudattal szemben nem elég cinikusan azt mondani nincs birói itéiet; nincs elmarasztalva! Hiszen ha birói itéiet volna, akkor az illetők talán a kenyérke reső hivatalukat is elvesztenék, nemhogy azon fölül még tiszteletbeli állást is viselhetnének ! Bizony betegek. nyavalyásak vagyunk, mert nincs erkölcsi bátorság kivágni a rákot a beteg testből . . . Komolyan vesszük-e azt az elvet, hogy minél magasabb állást tölt be valaki, annál szigorúbbnak kell lenni önmagához s annál kevesebbet szabad megengedni magának abból, ami még az alacsonyabb állású, gyarlóbb embereknek is tilos ? Ha akkora bátorságunk és ügyességünk volna a sebek kimetszéséhez, mint amekkora van a takargalásukhoz : akkor meggyógyulhatnánk. De lám nincs ! így aztán csak nyögünk, csak sóhajtozunk, csak panaszkodunk szükebb és tágabb körben, titkon és nyilván — de mindig csak óvatosan, csak általánosságban, hogy senki találva ne érezze magát és meg ne sértődjék és e miatt meg ne üssük a kis körmünket! „Ha két szájunk s tiz kezünk volna, mindenikkel jogokat és pénzt követelnénk, de a kötelességből, a munkából mohón alkuszunk le s készek vagyunk osalárdkodni, hivatásunkat meggyalázni, csakhogy a magunk gyarló emberét rabszolga módra kielégíthessük, így kálvinegyházak és kálvinszellemü iskolák nem virágozhatnak“ . . . Megint szent igaz ez a beszéd. De bizonyos, hogy senki se veszi magára. Legkevésbbé azok, akikre esetleg csakugyan rájuk illik. A cikkíró se veszi magára, habár a többes első személyben beszél is, oda állítva magát is a jogok és pénz után esengők közé. Senki se veszi magára. Mert hát ki is venné: talán azok a népiskolai tanítók, akik nyolc évi magasabb iskoláztatás után, heti 30 — 36 órai tanításért 40 évi szolgálatért csak mostanában tudták kivívni, hogy alap fizetésük 1000 korona legyen ? . . . Tálán azok a lelkészek, akik — mint mostanában ugyan csak hajtják — egyetemi képzettséggel bírnak s mindamellett nem tudtak — sok jajgatás után se tudtak 1600 koronás alapfizetésükhöz még korpótlékot se kivivni ? ! Vagy talán az egyházak, amelyek eddig néhol az állami adó 50, 100, 200 százalékát, vagy még ennél is többet hoztak adóul az egyház fenntartására?! Vagy talán azok az esperesek, akik egyházmegyéiktől 2—300 korona tiszteletdijat kaptak munkájukért, most az államsegély megnyerése után is ebből 500 koronával jutalmaztatnak ? 1 Vagy a közép- és főiskolai tanáraink -- no meg a püspökeink vegyék magukra e kemény beszédet ?! Pedig általánosságban teljesen igaza van ám. Hanem hát evés közben megjött az étvágy. A példa vonz. A verseny kifejlődött. Ha már az állam ád : hát csípjen tőle kiki, amennyit csak tud . . . Szinte csoda, hogy ebben a jehzós világban még nem adatott ki ez a jelszó : amennyi évi jövedelme van a nagyváradi római katholikus püspöknek, annyi legyen a debreceni ref. püspöké is az állampénztárból ; amennyi a veszprémi püspöké, annyi legyen a komáromié is; aztán amennyi a nagyváradi meg a veszprémi kanonokoké annyi legyen a tiszántúli, dunántúli espereseké is! Az ám . . . most jövünk rá, hogy ez a jelszó még hiányzott . . . Hogy ez a verseny mind közelebb és közelebb hozza a szeparációt: ki törődnék ezzel?! Hiszen talán mi még nem érjük azt meg ; vagy ha megérjük is : nyugdíjban leszünk már ! „A kötelességekből, a munkából mohón alkuszunk e“ . . . E miatt is volt már elég sóhajtozás volt a „Sárospataki Református Lapok“ 1906. évfolyamában is. Lett-e haszna ? Nem sóhajtozás, nem nyögés kell ide, hanem belső ösztön, lelkiismeret a munkásokban ; s ahol ez nincs, ott — mint a Sárospataki R. Lapok is mondta 1906-ban — erélyes, kötelességtudó felsőség ! Hát persze, hogy az kellene, hogy „a konvent, mint irányító, a feladatát Kálvin-módra teljesítené s az egyházi és iskolai életünk fáján élősködő férgeket, penészgombákat ne tartózkodnék meglátni s azok ellen jó móddal alkalmazott alapos irtószerekről gondoskodnék“ ! Fegyelem kellene nekünk, fegyelem ! A Kálvinnal való foglalkozás meghozza talán majd ezt is, meg a magunk hoz való szigorúságot és a kötelességtudást is — és pedig úgy a munkásban, mint a felügyelőben. K. J. Magyarországi reformátusok székhaza. Egyetemes egyházunknak égető szüksége nyert kielégülést, hitfeleinknek régi vágya vált valóra a ref. székház felépülésével. Mert égető szüksége volt egyetemes egyházunknak, hogy legyen itt a székesfővárosban oly központi épülete, amelyben a konvent és a zsinat ülést tarthasson, a központi irodák, levéltárak stb. elhelyezhetők legyenek. Egyházunk jobbjai régóta sürgették a ref# székház felépítését.
