Dunántúli Protestáns Lap, 1909 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1909-05-09 / 19. szám
307 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP 308 tartom kimerítettnek, elegendőnek ezzel a mi szolgálatunkat, nem egyszer hangoztattam s talán a legelsők között, a belmissiói tevékenység ezer meg ezerféle szálait, nemeit, melyek a lelkészt, az általa s benne képviselt felséges eszméket, soha el nem évülhető magasztos tanításokat, az élettel, egyenesen a hivök minden érzésével, gondolatával, cselekedeteivel, életük örömeivel, keserveivel összekötik, de fö tényezőnek, hitünk, állásunk alapjának, létezésünk egész jogcímének az igehirdetést tartom. Talán épen ez a közérzet, ez általánosan elfoglalt köztudat fejlesztette a mi egyházi szónoklatainkat a virágzás oly magas fokára s teremtett, általánosságban elmondhatjuk, oly kiváló templomi szónoki ékesen szólást, mellyel méltán dicsekedhetünk sokkal nagyobb számú róm. kath. testvéreink felett! Azoknál nem volt, nem lehetett megközelítőleg sem oly jelentősége az igehirdetésnek, sőt szorosan véve talán szükségük sincs arra Mert náluk a pap, a lelkész, ha soha egyetlen szót se említ is, vallásuk tanának misticus, csodás rejtelmeinél, annál a titokzatos hatalomnál, annál a közönséges halandóknál felülemelkedő kiváltságos állásnál fogva, mellyel öt csalhatatlan zsinatok tekintélye, századok, ezredek mesterileg megkonstruált hitelvei, szervezetük tanításait oly jellegzetesen felruházták, hogy csaknem kivételes — cléros — lénnyé alakul át, oly nagy hatással, befolyással van a hivő lelkére vallásos rendszerük egész iránya, anynyira az érzések felgerjesztésére, érzelmi momentumok felébresztésére van vezetve, hogy a szónok, a tanításnak, az igehirdetésnek kultiválása náluk csak másod-harmadrendű tényező, ha ugyan egyáltalán nem felesleges és szükségtelen. Nálunk reformátusoknál ellenkezőleg, a szószék, a katedra a fö, az igehirdetés a minden ! Ha nem hirdetjük az igét, mint vallásfelekezet megszűntünk létezni; ha nincs kinek hirdetnünk, ha templomaink üresek, ha pusztán hagyott padok merednek ránk, akkor becsukhatjuk templomainkat, s nyugodt lélekkel hagyhatjuk el a parochiát, akkor ránk, a mi állásunkra semmi szükség nincs, mert mi nem vagyunk kiváltságos erőkkel felruházott lények, kik mint valami opus operatum, csak egyéniségüknél, állásuknál fogva is hatnának s képviselnék azt az eszmét, a vallásos érzésnek azt az összes megnyilatkozását, amelynek szolgálatára hivattattunk el. Mitölünk a levegő, a létezésnek, a megélhetésnek feltétele van elvéve, ha igehirdetésünk beszüntettetik, ha tanításainkat nincs aki meghallgassa többé! Mert ez már egy lépés, egy hatalmas lépés ahhoz az állapothoz, ahhoz az eszményi, fájdalom, talán soha meg nem valósítható tökéletesedéshez, amikor kiki lesz papja önmagának, amikor a magasságos Istent nem a Sión hegyén épült pompás templomban, sem a Garizim hegyén, hanem lélekben és igazságban imádják, s amikor minden ember szive a szentléleknek lesz élő temploma! Hiszen ha ez a szomorú történet, ez a kóros jelenség, az üres templomok, annak a boldog, tökéletes időnek jele volna már, ha az a közel kétezer esztendős igehirdetés nem hangzott volna hiába s célját elérte volna már, ha nem kellene többé elmenni az egész világra tanítani minden népeket, ha csakugyan azt jelentené, hogy nincs szüksége az emberiségnek igehirdetöre és templomokra többé, kiki önmaga feltalálhatja lelki vallásos szükségleteinek kielégítését önmagában egy-egy felszálló fohász, égbeemelkedö sóhaj alakjában, s érzelmeinek, gondolatainak, cselekedeteinek tisztaságában, akkor, akkor talán Örömmel üdvözölhetnök a jelenséget, mint az emberiség tökéletesedésének kétségbe vonhatlan jelét! De ne is szóljunk, ne is ábrándozzunk, ne is képzelődjünk erről. Hol az erkölcs, az erény tisztelete? Hol van az önzés szűk korlátain felülemelkedő, mások boldogításában élvet, gyönyörűséget találó lélek, eszményeikért hevülö szenvedelme? hol a szeretet, a testvériség, egyenlőség? Hol az Isten országa e bűnöktől, szenvedélyektől zaklatott földön ? Szükség, nagy, s ki tudja mennyi ideig szükség még hirdetni az igét. Az emberiség még nem lehet el a tanítás, a templomok nélkül. Kell lenni egy helynek, hol megalázódásra, taníttatik az önerejében elbizakodott kevély emberiség, bünbánatra a földi gyengeségekkel teljes erötelen lélek, s felmutattatik a tökéletes, a nemes érzelmektől, az istenfiuság felséges
