Dunántúli Protestáns Lap, 1909 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1909-04-04 / 14. szám
223 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 224 két terheljen, ha így áll az ügy, elég rosszul van, mert a nyugdijintézet alapszabályainak tőből való kiforgatáea után a különféle pénzeknek, alapoknak felhasználása mellett nem képezett volna törvényséstést, ha a felsőbbeég kialkudja, hogy a belépési járulék az uj és régi kongruás papoknak a jövedelemből levonásba hozható ! Mintha valami homéri kacajt hallanék; valaki azt mondja : hát akkor ti papok mit fizetnétek ? Fizetünk mi eleget! Fizetjük a 'áxf% %-os évi díjat (mig mások csak 2°/0-ot fizetnek), nevelünk a hazának derék fiakat és leányokat, sokan részesülünk az egyházi adó 25°/0-ának leengedésében ; járunk kopottas katufrékban, egy sincs közöttünk hazaáruló, a haza törvényei ellen izgató lázító, békerontó, régi jogainkat követeljük s addig nem is nyugszunk, mig az a XX. t.-cz. végre nem lesz hajtva ! Kopogtatnak, bejön egy atyafi, kissé kótyagos volt s azt mondja : „alásan megkérem a tiszt, urat, múlt vasárnap kitetszett hirdetni, hogy az egyháznak a múlt évben 7560 korona bevétele volt és mégis csak 3U0 korona a pénztármaradvány, hová lett az a sok pénz ? Hová lett ? hm ! hová lett ? hát elszámoltuk édes barátom, mondtam nyugodt szivvel, azaz hogy kissé izgatott lélekkel ! Akkor jól van. igy szólt s békével távozott. Ne töprenkedjünk azon, hogy hová lesz az a rengeteg nyugdijjárulék, melyhez annyi sóhaj tapad, mely rövid idő múlva milliókra rúg, de 5 évig hozzá nyúlni nem szabad, ne legyetek kiváncsiak, hogy mi lesz a sok pénzzel, higyjétek el, el lesz az számolva becsületesen s gyümölcseit valahányan élvezni fogják egykoron ! Honny sóit qui mai y pense! Halász M. Két bűnbánó. A Getsemáné sötét hátterében Most végezé nagy gyötrelmét a Mester Magánosán. De nincs is egy se ébren Övéi közt. Rájok meg is neheztel . . . — De im zaj hallszik mindig közelébb: Fegyverzörej, káromlás, hahota . . . így érik el a nagy Mester helyét, Kinek dicsfénytől ragyog homloka. Nem kérdi, hogy: kik és miért jövének? Hisz tudta, hogy amaz órája jött el; A fegyveres támadás fájt szivének, Mert nem szolgált rá soha-soha tettel! — És látja Júdást, a rút árulót, Kit évekig keblén melengetett. S mily borzalom! . . . Csattan ajkán a csók, A tiszta szentet így jelölte meg! Megfogva már és a menet megindúl, — Övéi meg remegve széllyel futnak . . . — Isten, mi ez? A gazság győzve tombol? Föld nem nyílik meg ? Villám le nem sújthat ? Halad tovább-tovább a zord menet, Amig a főpap udvarába ér, Utánuk egy alak is lépeget: Övéiből egy — és szintén betér! Komor, sötét van a bús éjszakában . . . S im tűz lobog fel a főpap lakán ott, Körűié ülnek s járnak mind, ahány van: Poroszlók, szolgák, szolgáló leányok. — És hangzik a gúny és a szidalom, És pökdösik, aztán arcul verik, Majd járva-kelve ott a pitvaron Az egy tanítványt föl- megismerik! És hangzik faggató kérdés szüntelen: Te is övé vagy, őt te is ismerted! — Az áruló is tán ott van közelben . . . S a kérdezett meging s félőn felelget: Nem, nem vagyok övé . . . nem ismerem, Azt sem tudom, miről beszéltetek, — így ejt szót szóra, gyáva félelem S zavar és szégyen váltanak helyet. Szegény tanítvány, máskor szikla- Péter; Hová tévedtél ? félénk gyávaságba ? — Lám, hogy kacagnak rajtad gúnyos képpel S tán ezt Júdás, az áruló is, látja! Már nem csak ö, te is bűnös levél! Hisz megtagadtad igaz Uradat! Óh, nem te vagy, ki esküt is tevéi, Hogy hű leszesz, ha senki más, magad! S nesz hallszik im távolban és közelben: Kakaskiáltás, élesen, rikoltva . . . — Föleszmél Péter és reszketve döbben . . . Ura reá néz s ez a földre sújtja! Beteljesült a jóslat szó szerint: Háromszor megtagadta Mesterét Kakasszóig . . . S aztán megy s odakinnt Keservesen sir-sir nagy bűnéért! De virrad immár, eltűnik a hajnal, És gyűl az ellenség ádáz csapatja, Tanácsot tart üvöltve, zúgva, zajjal: Hisz már övék Jézus gyűlölt alakja! Hamis tanuk, felbőszített tömeg S bírák szivében féktelen harag: ítéletét nagy gyorsan hozza meg: Halál reá, halál! így zúg a hang! S az áruló Judás csak néz, csak ámul . . . Lelkében vádak kelnek hosszú sorral, Hideg verejték hull a homlokáról: Hogy mit művelt, most látja fájdalommal A jót, a szentet ime megölik . . . S a pénz, amit nyert, vére ára lesz . . . Hite, reménye, lelke megtörik; Minden, amit lát, vádol és sebez! . . .
