Dunántúli Protestáns Lap, 1908 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1908-02-23 / 8. szám

131 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 132 Elnök az ülést megnyitván, előterjeszti a követ­kezőket : Beadatott 120 segélykérvény. Ezekből alaki hiányok miatt pótlás végett visszaküldetett 20. Érde­mileg .átvizBgáltatott 81. Az átvizsgálás eredménye az, hogy 81 folyamodó egyház, melynél az 1904. évi elő­munkálat adatai szerint 102.000 kor. Begélyszükséglet mutatkozik, most 223.000 korona segélyt kér s hogy a régi és új adókivetés közötti különbözet 161.000 korona. Nyilvánvaló tehát, hogy a segélyt kérő egyházak költségvetéseikbe új szükségleteket is állítottak be, holott az adócsökkentési alap a törvény világos ren­delkezései szerint kizárólag az eddig tényleg viselt adóteher könnyítésére, tehát arra szorítandó, hogy az egyházaknak eddig a hivek megadóztatása utján fede­zett szükségletei egy részét levegye a hivek vállairól. E szempontot szigorúan érvényesítenünk kell a kér­vények letárgyalásánál s ez a kért összegek tetemes mérséklését fogja maga után vonni. Általában a segély­kérvények elbírálásánál követendő eljárásra nézve to­vábbi utasítások szükségesek. Az 1907. évi tavaszi konvent 92. számú hatá­rozatának ama rendelkezése, miszerint a kongruás egyházak díjleveleinek értékelésénél a kongrua meg­állapításánál alapul vett értékeléstől eltérni nem lehet, azon aggodalom nyomása keletkezett, miszerint az ilyen lelkészi állások kongruájának leszállítását vonhatná maga után, ha azok jelenlegi értékelése a kongrua megállapításakor foganatosított értékelést meghaladná. Kongruás lelkészeink érdekeit tartotta szem előtt 8 őket kívánta azon veszélytől megvédeni a konvent, amidőn fent jelzett határozatát meghozta. Kétségtelen azonban, hogy a kongruális értékelés a mai viszonyoknak többé nem felel meg. S lelkészi karunkat érzékenyen károsítaná, ha díjleveleink pénzre változtatását ezen értékelés alapján el kellene fogadni. Mentői előbbre haladunk a törvény végrehajtása terén, mentői több oldalról éB konkrétabb alakban foglalkozunk a kérdéssel, annál szembe tünőbb a ká­rosodás és annál kétségtelenebb, hogy az ennek elhárí­tására ajánlott rendszabályok a bajt minden esetben gyökeresen nem orvosolhatják. Amióta végrehajtó-bizottságunk elnöki ügyköré­ben megkezdtem működésemet, egész adócsökkentési akciónk ezen legnehezebb ütközőpontjának elhárítására irányítottam fáradozásaimat. A bizottság jóváhagyása reményében utaltam a vagylagos adókulcs lehetőségére, amely módot nyújt a termény-adózás rendszereinek fenntartására. Ez kétség­telenül mitigálja a bajt, de csak addig a határig, ameddig a belhivatalnokok járandósága jövőre is a hivek szolgáltatásaiból nyeri fedezetét. Kifejezést adtam azon egyéni nézetemnek, hogy a termény-járandóságok, szolgáltatások stb. értékelésé­nél osak a kongruális eljárásnál alkalmazott egység­árakhoz kell ragaszkodnunk az akkor behajtási hányad, fuvarköltség stb. cimen eszközölt levonások most mel­lőzhetők. Ez szintén enyhítő rendszabály ugyan, de nem szüntetheti meg az egységárak meg nem felelő voltában rejlő károsodást. Végre gyökeres orvosságnak tűnt fel azon első szempont .érvényesítése, miszerint a lelkésznek díjlevél­ben biztosított járandóságokhoz szerzett joga van, azok az ő hozzájárulása nélkül meg nem változtathatók és olyan értékelés alapján való megváltoztatásukat elfo­gadni, tűrni nem tartozik, amely a részére biztosított termények, ezolgálmányok stb. valódi értékének meg nem felel. Kerestük tehát a megoldást abban az irány­ban, hogy a normál adókulcs behozatala esetében se változtassuk meg a díjleveleket. Szabjuk meg az egy­ház részére járó segélyösszeget a termények és szol­­gálmányok stb. valódi átlagárának alapul vétele mel­let, s az egyház pénzjövedelméből (adó és segély) szerezzen be belhivatalnokainak járó terményeket. E megoldás első tekintetre kifogástalannak látszik. Kétségtelen, hogy így elkerülhetjük a díjlevél pénzreváltoztatásával járó veszélyeket. Behatóbb meg­fontolás azonban arról győzött meg, hogy újabb súlyos bajok forrása lenne ez az egyházak pénzügyi helyzetére és bel békéjére. Az egyház költségvetése nem nyugodnék biztos alapon. Bevételei és kiadásai heterogen, incoramen­­surabilis tényezőkből állanának s a terményárak min­den erősebb hullámzása megzavarná a pénzügyi egyen­súlyt. Történnék ez épen drágaság, rossz termés ide­jében s az egyháznak adósságot kellene csinálnia, vagy rendkívüli terhet kivetni, bogy magasabb árakon vegye meg terményjárandóságát, mint aminő árak a segély­­összeg kiszámításakor alapul vétettek. Gondoljuk meg e helyzet összes pénzügyi és erkölcsi következményeit. Úgy hiszem, be kell látnunk, hogy ezeket egyházunkra nem zúdíthatjuk. Ez orvosság is hatálytalannak, vagy helyesebben, alkalmazhatatlannak bizonyul, s mentői tovább foglal­kozunk a kérdéssel, annál kétségtelenebb erővel kell arról megbizonyosodnunk, hogy a kérdésnek egyetlen egy kielégítő megoldása van : ki kell eszközölnünk a konvent idevágó határozatának módosítását. Igaz, hogy így a díjlevél újabb értékelése a kon­gruális értékeléssel nem fog egyezni, s nem hunyok szemet annak hátrányai előtt sam. Két baj között kell a kisebbiket választanunk s határozottan kisebb bajnak tartom ezt, mint kongruás lelkészeinknek vagy egyházainknak kétségtelen megkárosítását. Különösen most, a kultuszminiszter ur igen helyes kezdeményezé­sére a kongruális állomások javadalmainak újabb meg­állapítása a küszöbön álló másik tiz éves ciklusra mellőztetett. Kétségtelen méltánylása rejlik ebben annak az igazságnak, hogy az 1600 koronás kongrua a megváltozott viszonyok között s más állások java­dalmaink rohamos emelkedése mellett meg nem felelő, 8 hogy az állam addig is, mig azt kellő színvonalra emelheti, szemet huny azon tény előtt, hogy a kon­gruális értékelése a javadalmak mai tényleges értékének valamivel alatta marad. Háttérbe szorul tehát a veszély, amely a konventet idevágó határozatának meghozatalára indította.

Next

/
Oldalképek
Tartalom