Dunántúli Protestáns Lap, 1908 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1908-11-22 / 47. szám

DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP.

815

szájjal, de tettel szereti hazáját. A protestánsokban pedig, akik eddig bizonyos érzéketlenséggel viselték számos sérelmeiket és nem csekély lemondással tekintettek a jövőbe, a bátorságnak és a tetterős önérzetnek kell feltámadnia.

A mű első része, mintegy bevezetésképpen 15 lapon foglalja egybe röviden a röpirat megjelenésének okait; élénken polemizál a klerikálisok egyházi vezetőinek gáncsoskodásaival és a házasságra vonatkozó ósdi dogmatikus felfogásaikkal. Ezekkel szemben mindenben igazolja fellépését. E bevezető rész első lapjain a nagy Sallustius erkölcsi világnézetével szemléli a jelen társadalmi és állami viszonyokat és a még nagyobb Tacitus mélyen járó bölcseletével jellemzi közállapotainkat.

Mig tehát itt az előadási szépség közvetlen melegsége kelti föl figyelmes rokonérzésünket a munka iránt, a II. és III. részben valóságos rabjává teszi érdeklődésünket az a sok igazság, amelyet mesterien egybehord a szerző a katholikus klérus vagyona s a vallás- és tanulmányi alap jogi természetének 1848 óta vajúdó kérdése körül és ugyancsak az 1848 óta a közvélemény folszinén forrongó papi kongrua dolga ügyében. E két pont a munkának veleje és ereje.

Aki ezt a két pontot elolvassa, legyen az bármily felekezetű, ha szereti az igazságot, érvei előtt meghajlik és bevallja, hogy a Zsilinszky által fölvetett kérdések nem is annyira protestáns ügyek, mint inkább égető országos problémák. A protestánsokra ezeknek napirenden tartása miatt, nemhogy neheztelni volna szabad, hanem még inkább köszönetét érdemelnek, mert megakadályozzák, hogy a nyilván állami jellegű vagyon, amely a r. kath., g. kath., g. kel. és a mindenféle szerzetesek kezén van hazánkban, átcsusszanjon egy nemzetközi főhatalom fegyelmi körébe tartozó testület, illetve testületek ingyen birtokába, más szóval: a kárpótlás minden reménye nélkül elvesznek a magyar állam legáldottabb testéből. És ha még kis értékről lenne szó! De nem kevesebb mint 3,021.616, azaz hárommillióhuszonegyezerhatszáztizenhat holdat tesznek ki e birtokok és értékök manapság: egyezerkétszáznyolcmillióhatszáznegyvenhatezer kor.

E rengeteg vagyon összegyűjtésében a sok cim között jelentős szerepet játszik a hamis átírás is.

Továbbá ehhez a vagyonhoz csatlakozik a

816

vallás- és tanulmány-alap 95 millió korona értékkel és 248.869 kát. hold földbirtokkal.

Emberileg ugyan érthető, ha az illető egyházak vezetőin is erőt vesz a gyarlóság és hajtja őket arra, hogy e roppant kincs véglegesen az egyházuké legyen.

Ámde sem a középkorban, sem a törökhódoltság idejében, sem az absolitizmus alatt, sem a Bach-korszak után egész a mai napig nem érhették el önző céljukat, mert az illetékes államtényezők mindenkor állami vagyonnak deklarálták összes idevágó törvényeink szerint.

Csak most, a legujabbi időben, a három utolsó esztendő alatt növekedett a veszedelem annyira, hogyha a mindig előrelátó hazafias és liberális kath. magyarság a protestánsokkal karöltve össze nem tart, rövid idő múlva az ország elveszti botorul e horribilis vagyonát. A kath. főpapság 1867-től kezdve nem szűnik meg azon fáradozni, hogy egyházi jellegű és jogú legyen e birtok. Ennek érdekében már egyszer 1868 — 69 ben, a pápa előzetes beleegyezésével egy belga banknak akarták elzálogosítani, hogy az esetleges szekularizálástói megmentsék e tisztán állami vagyonukat. Ez ízléstelen és legkevésbé kenetteljes tervök, szerencsére, lelepleződött és meghiúsult. Akkor fölvetették a kath. autonómia eszméjét s ennek várában akarták biztonságba helyezni, persze a maguk kizárólagos javára az annyira óhajtott országos vagyont.

A kath. autonómia és az egyházi javak kérdése tehát egy kérdés. Az autonómia nem önmagáért kellene, hanem csupán az említett birtokok kézrekerítéséért és egyházi biztosításáért. Mert jól mondta Deák Ferenc : a kath. autonómia fából-vaskarika. Ilyen karikára szeretné fűzni e nagy terjedelmű s valóban világias értékű vagyonokat a lelkiek gondozására hivatott kath. főpapság.

Érdekesen írja le a szerző a küzdelmeket, amiket 1867-től kezdve a kormányainknak, az országgyűléseinknek és kath. és nem kath. kiváló embereinknek, jogászainknak vivniok kellett a főpapi felfogás és az ilyen irányú kath. autonómia létesítése ellen. Úgy, hogy tulajdonképpen első okon a főpapság eme követelésén bukott meg eddig a kath. autonómia. Mert a magyar állam ily, az országra nézve rendkívül káros feltételbe bele nem mehetett és az állam