Dunántúli Protestáns Lap, 1908 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1908-05-24 / 21. szám
349 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 350 való hivatkozás csütörtököt, még akkor is, ha azt a boldogult férfi gyakorló iskolájának tanítója és veje aláírja is. Ha Bárány jó egyben, legyen jó másban és később is. Az ütenyirás különben nem is olyan nagy »baszontalanság«, mint amilyenek első tekintetre látszik. Akik gyermekek tanításával foglalkoznak, tudhatják, hogy a gyermekek különböző gyorsasággal Írnak. Sőt egy és ugyanannak a gyermeknek az Írása között is nagy különbség van, amikor a füzet első vagy utolsó lapjára ir. Tessék csak ebből a szempontból a füzeteket megvizsgálni! Az első lap lehető rendes, az utolsó — elhányt-vetett. Az ütenyirás éppen arra való, hogy a gyermekeket egyenletes Írásra szoktassuk. Tapasztalásból mondom : a gyermek folyékony írásának javulását semmi sem mozdítja elő annyira, mint éppen ez. A barsiak kívánsága részletkérdés s amint a kéziratok olvastatása benne lesz a tantervben, világos, hogy a kéziratok között a felső fokon lehet bírósági végzés is. Elismerem azt is, hogy a dolgozatok folytonos juvításával sokra lehet a helyesírásban vinni a gyermekeket. Itt csak egy a bökkenő. Ezt hanyagolják el legjobban a tanító urak. Tessék csak a népiskolai gyermekek füzetét átnézni! Bizony akad iskola, ahol csak imitt-amott van nyoma, hogy a tanító a gyermek füzetét látta. Én ezt nem a hanyagságnak, hanem a fizikai lehetetlenségnek tulajdonítom. Egy VI. osztályú osztatlan népiskolában a gyermekek csendes foglalkozásképen annyi dolgozatot Írnak, hogy ha a tanító mind kiakarná javítani, nap-nap után mást se tehetne, mint legalább is éjfélig dolgozatokat javítana. Éppen ezért tengeri kígyója a dolgozatok javítása a népiskolának. Erre magára építeni a helyesírás tanítását, aligha lenne tanácsos. Igaz, a dolgozatok javításával számol a javaslat is, de itt a legnagyobb munkát nem a tanító, hanem a gyermekek végzik. (Folyt, köv.) Pethes János. Ut és mód nyugdíj-intézeti terheink könnyítésére. Minden frázistól eltekintve : egyszerűen puszta önzésből ezt a drága nyugdíjtörvényt óhajtanám szóvá tenni. Legyen hát unalmas e tárgyról hallani, legyen bár kellemetlen itt, vagy ott, sőt ha még remény sem biztatna, hogy felszólalásomnak lesz valami eredménye, még akkor is szólok. Hogy mi indít rá ? Mondám, hogy az önzés. Talán még valami afféle nyughatatlan érzés, mely nem hagyja léhán az embert, mikor azt látja, hogy valami emberi alkotásban kézzelfogható hiba van. Amaz — az önzés — megboosájtható ez esetben ; emez természetes, mint az, hogy nem alhatik az ember, ha a foga fáj. Drága a nyugdíjunk, kegyetlenül drága. Majd akkor fogjuk ezt igazán érezni, ha a két. tanú által aláirt kötelezvényünket realizálni kell. Van-e még nyugdíjintézet széles e világon, amely tagjaira ily súlyos terheket ró ? Egy hajszál választja el attól, hogy akiket boldogítani akar, ettől a boldogítástól elborzadva, valamiféle resistentia terére ne lépjenek. Volna, aki ezt kétségbe vonja ? Hogy az érdekeltek között nincs, az bizonyos; az meg, hogy az elfogulatlanul gondolkodó emberek között akadna csak egy is, legalább is kétséges. Különösen igaz ez, ha anyagi helyzetünket vesszük kellő figyelembe. A magam szegénységét nem szégyenlem, sőt szeretném családfenntartási és egyéb gondjaimat legalább egy esztendőre azoknak vállaira rakni, akik ezt a nyugdíjtörvényt megalkották, illetve annak létre hozásában a vezérszerepet vitték. Vannak boldog, akarom mondani, szerencsés emberek, kik nem tudják, mit tesz ez : kell és nincs. Ahelyett, hogy részletekbe bocsátkoznám, reá bízom mindenkire, alkalmazza e mondást az élet ezerféle kisebb-nagyobb anyagi bajára 365 nap közül legalább 200-szor s előtte fog állani a rongyos palástu, gondoktól kopaszodó ref. pap. amint azt a bizonyos nagy paizsut görnyedve hordja a nyakán. Egy az igazságot szépítgetés nélkül feltáró kép a ref. papok anyagi helyzetéről, életmódjáról, bevételeiről, kiadásairól, adósságairól, és — hogy egyebet ne is említsek — ezt a nyugdíj-törvényt meg nem alkották volna úgy soha sem. Nincs pedig ennek a valóságtól messze elmaradó jeremiádnak semmi más célja, egyedül csak az, hogy pusztán a nyugdíjjal hozassák kapcsolatba. Azért mondom, hogy aztán ne gondolja senki, mintha holmi fizetésrendezések és korpótlékok bizseregnének az elmémben. Fatal ember vagyok, de azt aligha érem meg hajasan, kopaszon is bajosan. Nem is ábrándozom e dologról egy cseppet sem, hanem még egy előkészítő rövid elmefutatást tartok és aztán reá térek a „‘quod erat demonstrandum“-ra. Látni való, hogy nyílt kártyával játszani, ami azért jó, hogy kiváncsivá teszi az embereket, érdeklődésüket felkelti, ami célomra nézve felettébb kívánatos. Sajátságosnak tartom, hogy az az emberi tulajdonság, amit nevezhetnénk elfogultságnak, nevezhetnénk önérzetnek stb., nemcsak az egyes emberek legprivátabb dolgaiban mutatja ki erejét és hatalmát, hanem túlságosan érvényesül oly ügyeknél is, amelyek sok elfogultságtól, sok önérzettől, sok egyéniségtől függenek. Ide a nagyobb világosság kedvéért nem ártana egy kis magyarázat, de elmarad, hát az sem baj. Fődolog, hogy ezzel is számolni kell. Érzem, hogy akkor, mikor a nyugdíjról szólok és eszközöket, módokat keresek a lelkészek terheinek könnyítésére, sokkal inkább egyes emberek érzékenységével állok szemben, hogy nem mint egy egész testülettel. Célom érdekében helyes, az igazság szempontjából illő megmondanom, hogy az uj törvények között alig van egy is, mely alaposabb, lelkiismeretesebb munkának lenne eredménye, mint a nyugdíjtörvény. Talán
