Dunántúli Protestáns Lap, 1907 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1907-03-17 / 11. szám

183 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 184 A mi törvényalkotásunk, a mi törvény­alkalmazásunk is szolgáljon ennek az alapnak erősítésére, ennek a fő, ölök törvénynek mind­nyájunk szivébe, híveink leikébe való beülteté­sére, s akkor, jó Atyánk, tudjuk, hisszük és a Te segedelmed által reméljük, hogy a mi mun­kánk eddig nem volt és ezután nem lehet hiába­való. Ámen! Az egyház reformálásának szükségességéről. Irta : Kálvin János. — Fordította: Ceglédi Sándor. (Folytatás.) Ha az afrikai püspökök közt el lett volna ter­jedve e balhiedelem, akkor ugyan későn álltak volna ellen a donatistáknak s a pelagianusoknak. A dona­­tisták már Afrika nagy részét tanuk hatalmába kerí­tették és nem volt olyan hely, mely érintésüktől tiszta lett volna. Az ellentét jelentékeny volt az egyház egy­sége s a keresztség törvényszerű kiszolgáltatása szem­pontjából. Ellenfeleink új bölcsesége szerint az ortho­dox püspököknek e kérdést az egyetemes zsinat elé kellett volna terjoszteni, hogy az egyház többi tagjaitól el ne vágják magukat. Ezt tették ? Sőt mivel a lángoló tűzvész oltásához első sorban a sietést tartották szük­ségesnek, szorították, üldözték a donatistákat, majd vitatkozáson hitták őket mintegy bírókra. ítéljék el ellenfeleink az egyháztól való istentelen elszakadásért Augustinust is s korának vele egy nézetet valló szent férfiait, hogy nem haboztak s császári tekintéllyel, egyetemes zsinat összehívása nélkül tartományi zsina­ton kényszerítették a donatistákat, hogy velük vitat­kozzanak, hogy ugyancsak itt fojtották el a nehéz és veszélyes zavargást. Pelagius is megmutatta szarvait; azonnal zsinatot tartottak merézsége elfojtására. Mikor rövid időre bűnbánatot színlelve visszatért előbbi mes­terségéhez azzal a fulánkkal, melyet hitetlenségébe Afrikában ütöttek, Rómába vonúlt vissza, ahol elég jó indulatulag fogadták. S mit tettek a kegyes püspökök? Azt emlegetik-e, hogy ők az egyháznak csak tagjai s orvoslást az egyetemes zsinattól kell várniok? Nem, sőt amint tehetik ismét és ismét összejönnek, azt az istentelen dogmát, mely már sokakat megfertőzött, átokkal sújtják; szabadon hirdetik és meghatározzák, hogy mit kell hinni az eredeti bűn s az újjászületés kegyelmére vonatkozólag. Aztán Rómát is tudósítják a határozatok felől részben azért, hogy közös tekin­téllyel s megegyezéssel jobban s erősebben megtör­jék az eretnekek makacsságát, részben azért, hogy másokat is figyelmeztessenek a veszélyre, melytől min­denkinek óvakodnia kell. Azok, akik a római pápának hízelegnek, elcsavarják a dolgot s azt állítják, hogy ime az afrikaiak fenntartották nézeteiket addig, mig V. Ince, ki akkor a római egyház élén állott, véleményét ki nem fejezte. De ezt a szemérmetlenséget a szentatyák szava eléggé, sőt fölösen is megcáfolja. Mert nem tanácsot kérnek Incétől arra vonatkozólag, hogy mit tegyenek, nem terjesztenek semmit döntése alá, nem várják az ő tekintélyét és helyeslését, de arról beszélnek, hogy ők már vizsgálat alá vetnék a dolgot s Ítéletet hoztak, mely Ítéletben mind a tant, mind hirdetőjét kárhoztat­ták, ajánlják, hogy példájukat ő is kövesse, ha köte­lességeit teljesíteni akarja. S ez akkor történt, mikor még az egyházak egyet értettek az igaz tudományban. Most tehát, midőn minden romlásra hajol, ha gyors segítség nem érkezik, minek függjünk várakozólag azok tanátsától, akik egy követ sem mozdítanak, hogy Isten igazságát, melyet üldöztek, az elmerülésben megaka­dályozzák. Ambrosiusnak korában Autentiussal vitája volt hitünk főtételéről, t. i. Krisztus istenségéről. A császár Autentiusnak fogta pártját. Még sem hivatkozik az egyetemes zsinatra úgy, mintha ekkora dolog felől másutt nem lehetne határozni, csak azt követeli, hogy mivel hitbeli kérdésről van szó, az egyházban a nép jelenlétében folyjék a vita. Mely cél szolgálatában állanak hát a tartományi zsinatok, melyeket évente kétszer szoktak tartani, ha nem az volt a rendelteté­sük, hogy a püspökök maguk közt megbeszéljék, ami időközben felmerült ? — amint ezt a chalcedoni zsinat 19-ik kánona magában is foglalja. Már régi intézkedés is maradt fenn oly irányban, hogy minden tartomány püspökei tartoznak évente kétszer összejönni. A chal­cedoni zsinat ott úgy magyarázza, hogy ily alkalom­mal kell megjavítani, ha valami hiány felmerül. Ama­zok tagadják, hogy a tan s az erkölcs terén mutatkozó hibákat, melyekről mindenki tud, valahogy érinteni is szabad volna, mig özsze nem ül az egyetemes zsinat. Palladius és Secundianus, áriánusok azon ürügy alatt tiltakoztak az aquilejai zsinat jogossága ellen, hogy az nem teljes és egyetemes; mivel hiányzik minden ke­leti püspök s a nyugatiak közül is csak kevesen vannak jelen. Bizonyára az olaszországiak közül is alig a fele jelent meg. A római püspök sem maga nem jelent meg, sem presbiterei közül nem küldött, hogy szemé­lyét képviselhesse. Minderre azt feleli Ambrosius, hogy nem ez az első eset, mikor a nyugati püspökök zsina­tot tartanak, mióta a keleti püspökök közt szokás, hogy maguk közt jönnek össze. A kegyes császárok bölcsen jártak el, mikor a zsinatot úgy hívták Össze, hogy szaba­don jöhet mindenki és senkit nem kényszerítenek. Jött is, aki jónak látta, mert senkit nem akadályoztak. Bár az eretnekek folytatták az ő szőrszálhasogató ellen vetései­ket, de azért a szent Atyák nem tántorodtak el feltevésüktől. Bizonyára ily példák után Császári Fenséged sem vo­nakodik attól, hogy ez önként kínálkozó módszerrel birodalma testét egységbe gyűjtse. Bár a halasztást tanácsló ellenfeleink, mint meg­jegyeztem, nem arra törekesznek, hogy némi Haloga­tással végre is az egyház hasznát szolgálják, de a késedelemben csak a hasznot keresik. Továbbá az

Next

/
Oldalképek
Tartalom