Dunántúli Protestáns Lap, 1907 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1907-03-10 / 10. szám
167 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 168 Az egyház reformálásának szükségességéről. Irta: Kálvin János. — Fordította: Ceglédi Sándor. (Folytatás.) Ebből kétségen kívül könnyen megállapíthatjátok azt is, mily kevés figyelemre érdemes ellenfeleink rágalma, mikor istentelen vakmerőséggel s mintegy engesztelhetlen merészséggel vádolnak, mivel az egyháznak úgy a tan, mint a sakramentumok tekintetében mutatkozó hibáktól való megszabadítására a római főpap támogatását sem várva vállalkoztunk. Tagadják, hogy ez magán embereknek meg lett engedve. De hát mit lehetett várni attól, kinek helyéből távoznia kellett volna, hogy az egyházat jobb állapotba hozhassuk ? Aztán, aki emlékezetébe felidézi, hogy Luther s a többiek müvüket hogyan kezdték, hogy haladtak benne, szükségtelennek fogja tartani, hogy bennünket önigazolásra szólítson. Mikor még minden békében volt, Luther kérve-kérte a főpapot, hogy tegyen valamit az egyházban mutatkozó nehéz bajok gyógyítására. Mit használt ? Mivel a dolog egyébként is előrehaladt, ha Luther csendben maradt volna is, a kényszerítő szükség elég hangos szavakat használt a pápa felébresztésére, hogy tovább ne halassza a javítást. Nyíltan kérte tőle ezt az egész keresztyén világ. Az ő kezében volt annak lehetősége, hogy minden kegyes óhajtásnak elég tétessék. Tette ? Most az akadályokat emlegeti. Pedig ha kedvünk van az igazi okot nyomozni, a cselekvés akadálya gyanánt úgy magára, mint a többiekre nézve csak őt találjuk. De miért helyezek súlyt e jelentéktelenebb érvekre ? Mintha az az egy bizonyíték nem lenne elég világos, elég súlyos, hogy kezdettől fogva ez ideig a dolognak vele való lebonyolítására másként reményt sem nyújtott, mint, ha Krisztust újra eltemetve mindazon istentelenséget, mely fellépésünk alkalmával el volt harapózva, az előbb valónál erősebb támaszokkal megerősítheti. Mert ez ám az oka, hogy ellenfeleink még ma is oly szigorral hangoztatják, hogy nekünk nincs jogunk az egyház reformálásához, nem mintha szükséges nem lett volna, (ezt tagadni megrögzött szemérmetlenség volna) hanem mivel azt akarják, hogy az egyháznak úgy üdve, mint veszte egyedül a római főpap véleményén fordúljon meg. Most lássuk a gyógyszert, mit számunkra egyedül hagynak fenn azok, kik azt gondolják, hogy újjukat sem szabad mozdítani, bárminő bajban szenved is az egyház. Hogyan ? Hát hogyha a nagyobb fél lelkének megrögzöttsége folytán saját vesztébe rohan, azért velük együtt nekünk is el kell vesznünk, mikor birtokunkban van a képesség, mellyel magunkon segíthetünk ? De azt mondják, hogy nem szabad megrontani az egyháznak egységét s ez akkor romlik meg, ha egyik párt magában dönt valamely hitcikk felett anélkül, hogy a többieket is hívta volna. Aztán megnövelik azokat a károkat, melyek ebből származnak s azt állítják, hogy nem lehet várni egyebet, mint borzasztó pusztítást és rendetlenséget, ha minden nép és nemzet maga határozza meg hitének formáját. Ezt joggal s a körülményekre alkalmazva csak akkor lehet elmondani, ha az egyház egy tag tagja az egység semmibe vevésével a többitől félre vonulna. De ez most nem forog szóban. Vajha lehetséges volna, hogy a keresztyén világ összes urai és népei szent ihletéstől vezetve kezdenének be a jelenkori bajok kiirtásába! De mikor azt látjuk, hogy némelyek a megjobbulástól visszaborzadnak, másokat pedig vagy a háború, vagy egyéb gond tart bilincsen annyira, hogy e dologgal nem is foglalkozhatnak, minek halogassuk munkáinkat tovább mástól várva segítséget ? S hogy minden baj forrását még könnyebben fölfedezzem : látjuk, hogy a római pápa, mig képes, megakadályozza, hogy minden egyház egyesüljön —• nem mondom, köteles tanácskozásban. — hanem általában még a zsinat összehívásában sem. A hányszor csak kérik, megígéri, csakhogy ő minden utat elzárva, minden kaput eltorlaszolva lát. Van a kezében mindig valami ellenvetés, melyet alkalomadtán felhoz, hogy a köpönyeg forgatásnál mindig legyen ürügye. A bibornokok, püspökök és apátok kevés kivétellel közmegegyezésből támogatják őt e dologban. Mert ezek is csak azt forgatják fejőkben, hogy mily módon tarthassák meg a magukhoz ragadott hatalom birtoklását; az egyház boldogulásával vagy halálával ugyan a legkevesebbet sem törődnek. Nem félek, győzhetetlen Császár, kiváló fejedelmek, hogy beszédem hihetetlennek tűnik fel, vagy bebizonyíthatlanok előttetek. Sőt mindnyájatok lelkiismeretéhez felebbezek, hogy oly dolgot beszélek-e, melyről ti a saját tapasztalatotok folytán nem győződhettetek meg? Tehát az egyház a legnagyobb veszélyben forog. A teméntelen lélek nem tudva, hova forduljon, nyomorban sinlik; sokat a halál tart bilincseiben, ha csak Isten csodálatos szabadulást nem ad nekik; különböző felekezetek támadnak; sokan, kiknek istentelenségük az előtt titokban volt, a jelen viszályban szabadságot vesznek maguknak arra, hogy semmit ne higyjenek; sok egyébként nem rósz szellem istentelenné válik. E bajok megfékezésére nincs semmi eszköz ; köztünk, kik ugyanazt a keresztséget tartjuk birtokunkban, semmivel sincs nagyobb egyetértés, mintha bensőnkben különböző hitet vallanánk. S mindenek fölött a legszomorúbb az, hogy fenyeget és már itt mutatkozik a közel jövőben az egyház borzasztó szétszaggatása, melyre, ha egyszer megtörténik, hiába keresnénk gyógyszert. Tehát, mikor az egyháznak való segítség vitelben ily bajok, ily veszé.yek között semmi gyorsaság sem túlzott, akkor azok, kik bennünket az egyetemes zsinatra utasítanak, melynek megtartásához remény sem mutatkozik, mit művelnek egyebet, mint Istennel s emberrel gúnyt űznek? Tehát a németeknek vagy el kell fogadni azt a a döntést, hogy Krisztus egyházát hagyják elpusztulni
