Dunántúli Protestáns Lap, 1907 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1907-02-03 / 5. szám
77 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 78 hogy az öreg Tiszának, mint kormányelnöknek idejében a függetlenségi párt zöme a reformátusok, közül került ki ? ! Aztán az I. Wekerle kormánynak, bár ő római kath., nem voltak e hivei a protestánsok ?! Hogyan lehet ily nyilt, közönségesen tudott dolgokat oly otrombán elferdíteni, annyira valótlanul tálalni a közönség elé?! Másként nem, csak „nemzeti“ lelkiismeretlenséggel. Ki legyen a főgondnok ? Kérdi. Darányi nem lehet. „És itt következik a botrány. A protestánsok egyedül Tisza Istvánra gondolnak.“ Aztán ismétli a már milliószor hallott „nemzeti“ frázist Tisza Istvánról . . . T. cikkíró, nem az a botrány, hogy mi Tisza Istvánt óhajtjuk megválasztani, hanem az, az a valóságos botrány, hogy a függetlenségi pártnak egyik hivatalosa ekkora tudatlansággal és hamissággal belemeri ártani magát a mi dolgunkba. Ezt a tolakodást nem vártuk ; visszautasítjuk. Arról, hogy Tisza megválasztása a nemzet, akararatával való ujjat húzás lenne, csak a vak szerencséjében elbizakodott s magát „nemzetinek sípoló felfuvalkodottság ábrándozhatik. Mi éppen nem gondoljuk, hogy egyházunk múltja kötelességévé tenné nekünk az új nemzedéknek, hogy Tisza Istvánt meg ne válassza; sőt épen a múltnak, valamint a jelennek komoly szemlélése azt teszi kötelességünkké, hogy ragaszkodjunk Tiszához, mert tiszta jellemű, erős meggyőződésű, vezérszerepre hivatott, tetőtöl-talpig férfi ő. A Magyar Szó is megemlékezett a F. M. általunk most kifogásolt kirohanásáról. Egyébként jól tette ; de azt már határozottan kárhoztatnunk kell, ahogyan ami derék, kedves Darányinkról megemlékezett. E két nagy emberünket mi nem állítjuk szembe; a politika az más; az szembeállította. A főgondnokoknak azonban nem szabad egymásban politikai ellenfeleket látni; amithogy nem is látnak. Igen, igen sajnálnánk mi, ha csakugyan igaz lenne, hogy Darányi lemondana a komáromi egyházmegye gondnokságáról. Hisszük azonban, hogy ekkor is más oka lenne a lemondásnak és nem a Tiszával való politikai ellenkezés. K. J. Könyvismertetés. Útmutató a prot. gyakorlati lelkészet terén. Egyházi és állami törvények, rendeletek s utasítások nyomán összeállította: Szentkuti Kiss Károly. Ára 5 kor. Kapható Nagyigmándon (Komáromra.) a szerzőnél. A fáradhatatlanúl munkás szerző, kinek egymásután gyorsan jelentek meg Bibliai Képek cimü bibliamagyarázatai, most egy másfajta érdekes és hasznos könyvet adott ki. Előszó helyett a levél könnyed formájában okolja meg, hogy Útmutatójára a zsinati törvények szentesítése előtt is, és az 1848 : XX. t.-c. megvalósításával járó változások mellett is valósággal szükség van. Munkája azonban nemcsak száraz útmutató. Ennél több ; mert nem tartózkodik attól, hogy a törvények, rendeletek intencióját is meg világosítsa s e részben a maga bibliai alapon nyugvó véleményét is részletesen és bátran közölje ; sőt erre mindenütt örömmel ragadja meg a kínálkozó alkalmat. Ly aztán Útmutatója tankönyvnek is beválik. Például : „Törvénykönyvünk szelídséget és jézusi szeretetet kiván a lelkészektől. Hangsúlyozza ezt valószínűleg az ifjú lelkészeknél sokszor tapasztalt túlságos önérzettel, sőt önhittséggel szemben, mely a kevélységgel határos. Különösen az Ur szolgá hoz nem illő indulat ez. De másrészről ne feledjük, hogy a szelídség nem egy a Pilátus ingatagságával vagy a Dobse László gyávaságával ; s a bárányi szelídség nem egy a bárány tehetetlenségével s bárgyú türelmével. Mint minden kormányzásban, az egyházi kormányzatban is szükséges az erély, az absolutizmusnak egy bizonyos adagja. Inkább mondja a nyáj, hogy „kemény ember, mint „lágy pásztor.“ — Nagyon helyes értelmezés, jó útmutatás! Az I. részben szól a lelkészről, mint állampolgárról; a lelkész jogairól, kötelességeiről, a lelkészek és tanítók katonai kötelezettségéről. Nem ütközünk meg azon, hogy itt-ott hézagot, hiányt találunk a munkában. Egy következő . kiadás könnyen pótolhatja ezt. A hibás fogalmazást azonban már nehezebben nézzük el. A 15. lapon p. o. ezt olvassuk: „Állami s községi adó/c viselése alól — mint már fentebb érintve volt — a lelkész és tanító föl van ugyan mentve s a használatukban levő földek után az egyházközség kötele* adózni. De“ ... Ez teljességgel hibás fogalmazás. Hibás útmutatás, hogy „a lelkész nincs terhelve katona beszállásolással“ ; holott ez alól csak a hivatalos működésre megkiváutató helyiségek és a családi viszonyaikhoz képest szükséges szobák vannak kivéve. Nincs fölemlítve, hogy gyámi vagy gondnoki tisztet viselni nem tartoznak. A 16 lapon nyilván czak sajtó hiba, hogy adóügyben „utolsó fórumon a közig, bizottsághoz (bíróság helyett!) benyújtandó panasznak van helye.“ A II. részben szól a lelkész teendőiről a templomban és a templomon kívül. Itt a vallásos összejöveteleket és az egyleti működést „megbecsülhetetlen eszközöknek“ mondja. „A vezér főhadiszállása ez, honnan minden művelet, védelem és támadás intéztetik. Öntöző csatornák melyek nélkül tenyészet nincs, csak tengődés, sinlődés“. A presbitériumot, Egyházi Törvényünknek, valamint a papiroson (hát a szívben?!) levő hitelveinknek megfelelően a lelkész munkatársául tekinti a lelki gondozásban. „Meg kell tehát a presbitériumban érlelni azt a meggyőződést, hogy neki, mint erkölcsi testületnek, hivatása leg/őképen s legelső sorban a gyülekezet valláserkölcsi életének gondozása s czak másod sorban az anyagiakra felügyelet. Mint Józsué az ígéret földét felosztotta a 12 törzs között, úgy osztassák fel az egyházközség a presbiterek között.“ Helyes, helyes! Hanem... hanem: akkor a presbitereknek is legalább is el kellene járni a tempiomba ; de még a feleségeiknek is ! Mert ha még ezt se teszik : minő tekintéllyel gyakorolhatnának erkölcsi felügyeletet?! Vagy ha egy-egy presbiter a közhiedelem
