Dunántúli Protestáns Lap, 1907 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1907-09-22 / 38. szám
679 680 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. zad egyetemi és akadémiai tanarainak a neveléshez ? ! Nem iíry van ?! Kérjük a kérlelhetetlen cáfolatokat. Ki mindezért a szörnyűségekért a felelős ? A közoktatásügyi kormány, az iskolafentartó hatóságok, a társadalom, a tanárok?! Vagy mindannyian is?! Mindannyian!! Valamennyiök tudja, ismeri a betegséget s a betegség mégis csak marad, sőt terjed és pedig félelmetesen“ . .. Elmondja, hogy az egyetemen a tanárok miatt nem mernek a miniszterek hozzáfogni az üdvös reformhoz. Aztán kérdi : „De hát a másféle iskolai főhatóságok ? ! Ezeket mi feszélyezi ?! Amint különbséget szoktunk tenni a nagyvárosi és falusi erkölcsök között, úgy kellene különbözniük a nagyvárosi és vidéki főiskoláknak az eléjök Írott feladatok tiszteletben tartására és megoldására nézve. A rend, a tisztesség, a hűség — falusi erények . . . De hát ott vannak-e ezek a vidéki főiskolákban, vagy ott vannak-e legalább úgy, hogy megnyughatnánk a meglétükön ? ! Aligha. És hol vannak az iskolák elöljárói ? Hol p. o. az egyházi jellegű iskolák vezéralakjai s miért járnak — néhol — behunyt szemekkel ők is?! A protestáns egyház fundamentuma az iskolák voltak ; ereje az iskolákban ápolt erkölcsök, az igaznak, jónak önzetlen ápolása, tisztelése, a hitványságnak, léhaságnak ostorozása . . . Ha akad protestáns főiskola, ahol a tudomány szereteténél előbbvaló kezd lenni a saját drága lényünk s a magasabb erkölcsök tiszteleténél nagysáyosabb kezd lenni a magunk anyagi érdeke : hol késik ott s miért késik ott az a virágvasárnapi korbáos ? ! . . . A tanároktól, ezeknek Istentől és isteni hivatással teljesedett leikétől — ettől gyógyulhatna meg legkönnyebben és legbiztosabban a beteg iskola és beteg társadalom . . . De hát az ő betegségüket ki veszi el, ki veheti el ? — Jövel pünkösdi lélek és lehelj !“ A Sárospataki Református Lapok folyó évi 32. számában (főszerkesztő Radácsy György) „Egy pap“ (tehát névtelen!) ezt Írja: „Az iskola sorsára két tényező lehet döntő hatással: a tanár és az iskolai elöljáróság. Ezek sem végzik a feladataikat mostanában kifogástalanul. Legalább nem mindenütt végzik úgy s a mutatkozó kisebb-nagyobb gyöngeséget iparkodik aztán a szüle is, a diák is, néha egészen mohón kizsákmányolni. Úgy tudjuk, hogy a tanárok egy része sem él ám a kötelességének és a tudomány művelésének. Terjed az egyetemi divat, amely szerint a tanár csak hébe-hóba jár az iskolába s akkor is csak egyegy félórára s akkor is csak fél készültséggel, vagy úgy, hogy a félóra felét akkor is a napi eseményekkel üti agyon (a világ megszólásával, az emberek, intézmények, hatóságok lebírálásával) s a félóra elteltével fut és áldozik a maga különleges oltárain, de amelyek alig hozhatók kapcsolatba a tudománnyal vagy az intézet jól felfogott érdekeivel . . . így van-e ? Mi így halljük, a falusi ember így tudja — a maga és testvérje öcscsétől, gyermekétől, a papja diákfiától, a legátustól stb. Hát hogyha ez így van, csak részben is, ez bizony példának rettenetes, törvénytiszteletnek, hivatásos munkának nagyon szomorú. Ettől bizony bátran haza lehet kívánkozni a szülői házhoz, a kóborló élethez, mert némi mértékben ez is csak kóborlás a tudomány göröngyös birodalmában . . . Többet is hallunk ! Például, hogy a tanárok nagyobb részébe belebujt ennek a nagyzoló világnak a lelke, ők is kapkodnak a cimek után. Mintha nem benne volnának az iskolában, hanem felette lebegnének; mintha nem ők volnának az iskoláért és ebben a növendékekért, hanem ezek volnának érettük . . . Már a dolgok ilyen állásában az elöljáróságon nyugszik a felelősség legnagyobb része. Míg a tanár maga az iskola lelke, szive, mindent átható szelleme : addig az elöljáróság maradjon a §§-ok szövegében, pihenhet nyugton, mert nincs, vagy alig van komoly szerepe. Ha azonban a tanárt is megfogja a világ a maga színes hálójában s ha ez sem bir egy vagy más tekintetben példává, nemes, tiszta, erkölcsileg feddhetlen, kötelességtudásában felülmúlhatatlan példává lenni: — akkor hadd jöjjön a törvény, a szabály, jöjjön az intézet lelke az elöljáróságban, ennek éberségében, mindenre kiható figyelmében, hogy amit nem bir létrehozni a benső törvény, azt teremtse meg a §.“ Ezúttal én is rámutatok néhány szemmel látható, tényleg tapasztalható nagy hiányra, súlyos mulasztásra, hogy annál inkább belássuk elodázhatatlan szükségét annak, hogy e dologgal komolyan és erélyesen foglalkozni kell. Ott látjuk a kimutatást minden akadémia értesítőjében arról, hogy előadatott a vallásbölcsészet is. És mégis van theol. akadémia, amelyen a vallásbölcsészetet nem tanulják a hallgatók, abból nem kollokválnak, de az alapvizsgán osztályzatot mégis kapnak belőle. Egy közkézen forgó kéziratból idézik : „A vallástudomány megoldandó feladatainak természete szerint két fő részre osztható, u. m. wMástörténelemre és vallásbölcsészetre. A vallástörténet a vallásnak a történelem folyamán föltűnt alakjait mutatja fel; mig a vallásbölcsészet a történelmi vallásalakokból kiindulva igyekszik felmutatni a vallás általános s egyetemes érvényű alkatrészeit s megállapítani a vallás létjogosultságát“ . Dr. Bartók szerint e két tudománynak a theologiára nézve nagy fontosságát ma már mind nagyobb mértékben elismerik. E két tudomány szabadít meg a szeparatisztikus elfogultságtól. (23. 1.) Tehát sem a tanterv rendelkezésénél, sem a tantárgy fontosságánál fogva nem volna szabad megtörténni annak, hogy a vallásbölcsészetet ne tanulják, abban magukat megfelelően ki ne képezzék leendő lelkészeink. Önként értetődik, hogy annak se volna szabad megtörténni, hogy ha csak vallástörténetet tanultak s az alapvizsgán is csak abból feleltek, mégis vallás bölcsészeiből kapjanak osztályzatot. Ez a jellemképzés szempontjából se engedhető meg. A dogmatörténet nagy fontosságát is ismeri mindenki ; az eddigi gyakorlat és a nyilvánosságra jutott javaslatok is heti 3 órát szántak rá. Nem szükséges e lap olvasói előtt bizonyítgatni, hogy a szakemberek miért tulajdonítanak ily nagy jelentőséget neki. Hiszen dr. Bartók is közismert dolgot mond, mikor kiemeli,
