Dunántúli Protestáns Lap, 1907 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1907-08-18 / 33. szám
587 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 588 Mert jól tudja azt a tanító úr, bogy a vallásos nevelésre nem elég az, ha a tanító a tanrendben előirt óra alatt elmagyarázza a leckét, vagy felkérdi növendékétől ; hanem mint a levegő körülvesz és áthat mindent : úgy a vallásos szellemnek is át kell hatni és irányítani kell az egész felekezeti iskolai nevelést; még akkor is fordúl elő eset, hogy az elhintett magvak terméketlen talajra hullanak, s a fejlődő csirát kiöli az élet, a rossz példa, vagy a vallástalan családi kör. Mennyivel könnyebben elveszti életképességét a vallás csirája az állami iskolákban, hol maguk a tanárok és növendéktársak is különböző felekezetekhez tartozván, különböző elveket hirdetnek, mint vallási igazságokat. De hiszen nem lehet azt kétségbevonni sem, hogy a kálvinista iskolából kikerült növendék erősebb kálvinista jellemet örököl, mint az állami iskola növendéke. Es úgy tapasztaltam, hogy az állami képzőintézetekből kikerült tanítóink között találhatunk olyanokat leginkább, akik a vallás kérdésének csekély fontosságot tulajdonítanak, s a valláserkölcsi fontos és egész életre kiható kérdéseket könnyen veszik. Akik viselkedésükkel, társadalmi érintkezésükkel, habár közvetve és talán nem szándékosan is, növendékeik szivében a vallásos érzést inkább gyöngítik. A vallástanításra nem elég csak a tanítás. Eleven, buzgó vallásos élet, rendithetlen és szilárd meggyőződés, mely minden alkalomkor megnyilvánuljon a hangban, az arcon, az ember egész lényegében, s mely az ész mellett a szivet is mozgásba hozza, kell arra, hogy a vallásos nevelés az iskolában hatékony és életképes legyen. E nélkül minden fáradozás eredménytelen, mert ha tudja is a növendék, amire megtaníttatott, de a megtanúlt igazságok nem válnak vérévé és életévé. Amiket mondottam, tapasztalatból és nem az egyetemes tanítóságra, nem is a komáromi egyházmegye tanítóira mondottam, hanem azon felekezeti tanítóra, aki akként cselekszik. Nem a vádaskodás hajlama, nem a támadás indulata, nem rósz szándék vezetett, hanem az anyaszentegyháznak buzgó szerelme, melyben egyeknek keli lennünk. Nagy fontosságúnak, sőt életkérdésnek tartom a kérdést, mire vonatkozólag nézeteink eltérnek ; de ha CBak egyetlen érvelésünk is az éles hang, vagy személyeskedés jegyében születne: csak ártanánk, mit szívvel, lélekkel szolgálni kívánunk, egyházunknak. Még egyet. Abban az erős, kálvinista városban, hol két testvériníézet növendékei valánk, drága kincset örököltünk a testvéri érzületben és vallásos kálvinista jellemben : nem feledve, hogy munkatársak vagyunk, s egymásra utal az élet, ezt tartsuk meg, mert ez felemel. Megyercs. Soós Károly. Robertsonról. — Részlet Broicher ..Robertson élete levelekben“ című müvéből. — (Folytatás.) Egy 1850. évben kelt levelében így nyilatkozik: Nem értek egyet önnek azzal a felfogásával, hogy egyházunk és litburgiánk jezsuita jellegű. Hitcikkeink különböző magyarázatokra alkalmasak és teljesen eltérő véleményüek is aláírhatják, még a kálvinisták is, csak a quiikerek és a makacs dissidensek nem. Ha ön litburgiánkat ebben a szellemben vizsgálja, látni fogja, hogy nagy igazságokat foglal magában, nevezetesen, hogy minden ember Isten fia, de iure, ha nem is de facto ; hogy kell lenni egy kiválasztott társaságnak, egyháznak, elkülönülten a gonosz világtól, jóllehet az egész világnak „az Isten és a Krisztus országának“ kell lennie és egykor az is leszeu. Abban az időben, mikor Newman a római egyházba áttért és példáját ezeren követték, a harc mindenütt kitört s az evangelikálók polémiája fellobogott. Robertson a szószékről így szónokolt: Ne csatlakozzatok ehhez az erőszakos párthoz, amelynek tagjai előtt csak a tévedés kiirtása a fődolog. A bennök lakozó lélek sokkal inkább auyagias, mint mennyei. Rövid látók és fölemésztik magukat. A keresztyénségnek nem lelkeket, hanem csupán harcosokat és párthiveket nyernek. Megszállnak tengert és szárazát. Nem az a fő, hogy ebben a küzdelemben a fanatikus katholicizmus, vagy pedig a fanatikus protestántizmus lesz-e a győztes, hanem az, hogy a keresztyén vallás nagy igazságait el ne veszítsük és szellemét megőrizzük. Nagyon csalódnánk azonban, ha e nyilatkozatát úgy magyaráznék, hogy Robertson a katholicizmus és a protestántizmus lényegét objektive azonosnak tartotta. A Genesiszről szóló jegyzeteiben ezt írja : Áhítatos lelkek, akik esténként szívesen elmerengenek gondolataikon, amelyeket gyakorlatilag megvalósítani nem szoktak, nem egyszer nélkülözik az igazságot, mint lényünk alapját. Ez a fogyatkozás főképen napjainkban gyakori. Korunkban ritka a kegyesség és a kegyes lelkek sem férfiaságukkal tűnnek ki. Egy kissé asszonyiasak, el vaunak kényeztetve s nem állanak szilárdan és biztosan az igazság széles talaján. Az ilyen lelkekre különösen nagy hatást gyakorol a római egyház, amely mindazokat magához vonzza, akik szent külsőségekkel s mvsteriumokkal teljes világra vágynak. Az emberek megszokják a titokzatos homályban való járást és kegyességnek nevezik. Az igazságnak és a valótlanságnak om; — mondhatnók: a fellegek honába vesző határán nz igazság lassanként elolvad. Nem elvitathatatlan igazság-e, hogy azok szavának, akik egyházunkat a római egyházzal cserélték fel, többé nem lehet hinni, mert kétsziuüek, kazuisztikusan Ítélnek és az igazsággal kurtán bánnak. Szégyen ez angolra és keresztyénre egyaránt. A vallásos életnek a cselekvésből kell merítenie erejét. Gyakorlatilag kell megvalósulnia. A kizárólagos áhítatosságban, szent félhomályban töltött élet, az építészet, ének és litánia szépségének tisztán aeszthetikailag vallásos érzése üres ábrándképpé halványul és a pusztán fantasztikus és valótlan lelki állapot hamissá lesz. Most pedig vegyük tárgyalás alá az egyházról való fogalmát. E kérdésben mind a fő-, mind az alsó egyház fogalmától külöubözik. Arnold Tamással annyiban nem ért egyet, amennyiben az állam a keresztyén vallás elveit mindaddig nem mindenütt valósíthatja meg, amig a társadalom csak félig keresztyén, félig pedig világias érzületű és az egyház eszményi hivatásának ott kell érvénye
