Dunántúli Protestáns Lap, 1907 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1907-07-21 / 29. szám
519 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 520 Nagyon jól tudja ugyan, hogy az alaktól való függetlenségre törekvés húsból és vérből álló lényeknél, akik egy olyan világban élnek, amelyben Isten kijelentette magát, — hiábavaló, de más részről el kell ismerie, hogy a különös egyházi formaságok, mint bizonyítékok, csak abból a szempontból tekintve értékesek, hogy az örökkévaló az őt szerető lelkekre nézve minden külsőségben jelen van — és irtózni fog minden kísérlettől, amely az Isten kegyelmét és jelenlétét holmi tekintélyen alapuló formaságokra akarja szorítani és korlátozni, legyenek ezek különben régiségüknél fogva bármily tiszteletre méltók. Már most — mindezt csak például hozom fel — hogy csatlakozhatnék az ilyen ember valamelyik párthoz ? Hiszen nem sokára olyan véleményt kellene nyilvánítania amely pártki vei előtt népszerűtlenné tenné, hellyel közzel tiltakoznia kellene túlzásaik ellen s azok végre is „sectarianusnak“ tekintenék. Mit használna tehát a csatlrkozással ? Semmit, sem magának, sem másoknak. Ha valakinek nincsen rinoceroszbőre és kőkemény szive, ügy nem szívesen munkálkodik egyedül, mert az egyedüliségben nemtelen érzelmeit, büszkeségét és hiúságát ép oly kevéssé elégítheti ki, mint nemes vágyait: a részvétet és könyörületességet. Illyés, a komor vasember, intő példa minden közönséges léleknek arra, hogy egyszer-másszor elcsüggedve, a magánosság és a hasztalan fáradozás keserű érzésétől lesújtva, a fenyőfa alatt kell majd vesztegelnie. De azért meggyőződésem szerint némelyek nem kerülhetik el ezt a sorsot; az igazságot, amelyről megvannak győződve, bátran, részrehajlatlanúl hirdetniük kell, nem törődve azzal, hogy valakinek talán nem lesz Ínyére. Meg kell próbálniok — nem eklekticismus utján, hanem a kánon helyes (nem traktariánus) alkalmazása révén feltalálni azt az igazságot, mely a sokféle, egymásnak látszólag ellenmondó külső formákban rejlik, mint ahogy Cuvier a szerves világ azonos típusait oly különböző dolgokban is felismerte, amilyenek a falevél, a tüdő, a teknősbéka páncélja és az emberi csontváz. Ha Isten egy ritka mély érzésű és éles elméjű embert támasztana, hogy e nagy munkát elvégezze és nekünk megmondja, hogy minden egyes esetben, mely a lelkeket oly makacsul tévedésben tartja, hol az igazság, akkor talán sikerülhetne az egyesülés nagy műve, az egyesülésé, melyet sem a protestáns unió egyesülete, sem a déli egyházi unió testületé létre nem hozhat. Mert az, amit ezek elérnek, legfölebb csak részeredmény és jogosan egyikök sem vitathatja, hogy az ő hive az igazságnak minden hűbérese. Teljes szivemből kívánom, hogy e munka elvégzésére támadjon ilyen lélek, vagy ilyen lelkek egyesülete. Minthogy azonban ilyen mély érzésű és és kiváló képességű lélek ez idő szerint még nincs, megkisérleném én — bár gyenge és fogyatékos képességgel — azon néhány egyén kedvéért, akik törekvésemet rosszakaratulag félre nem magyarázzák. Én azt a csapást, amelyet magam török, a hegytetőn átvezető igazi szorosnak tekintem, habár a főmérnök, aki találékonyságával és szakképzettségével az utat kiszélesítené és a nagy tömeg részére járhatóvá tenné, még hiányzik is, de ez nem az én hibám. Majd csak kiválasztja Isten a maga eszközeit. Azt hiszem, tudom, hogy minek kell történie, de sem képességem, sem erőm nincs hozzá, hogy végrehajtsam. De legalább hű maradok meggyőződésemhez és hivatásomhoz és örömmel megkezdett munkámat örömmel is folytatom. Ezernyolcszáz év múltán végre valahára itt volna az ideje, hogy a sajátképeni keresztyén vallás felől jobb meggyőződésre jussunk. Ha Istennek kijelentett életét, Krisztust, mint embert, a dolgokról való véleményét, érzés — és gondolatvilágát, szeretetének és gyűlöletének tárgyait — feltudnánk fogni, akkor megvolna köztünk az egyesülés lehetősége. A dolgok jelen állása szerint azonban azt hiszem, hogy tovább is marjuk és öljük egymást, azt gondolván, hogy — Uram bocsá ! — az Isten országát e földön mi alapítottuk meg. Úgy látom, hogy e bajnak egyedüli orvossága a Krisztus életének és érzületének megértése, átérzése. Csak az a kár, hogy csupán Krisztus tanai a miénk, nem ő maga és hogy az evangélikálók rossz metafizikáját „az evangéliomnak“, a traktariánusok rövid életű, változó formaságait „az egyháznak“ nevezzük. Krisztusnak, feltámadásának ismerete, szenvedéseinek átérzése — ez minden mindenekben. És ha a Jézus Krisztus élete és halála valakinek élete törvényévé lett, az testvérünk, akár traktariánus, akár evangelikál. Egy vele bizalmas viszonyban levő nőhöz irt levelében így nyilatkozik : A főegyháznak az a célja, hogy az istenséget bizonyos tevékenységre szorítsa s bizonyos helyhez kösse — megrovásra méltó. A pantheismus épen ellenkező hibába esik, midőn Istent csak az egész világban szétoszolva keresi. Ám ha a főegyháznak valamelyik tagja ezt oly igazán hiszi, mint Wordsworth*. e jelentéktelen túlzás miatt nem szállók vele szembe, sőt midenkor pártjára kelek és felvilágosítom, bár kifejezés módja sokkal inkább helyhez, (egyház, szentség) köti is az Istent, mint én megengedhetőnek tartom. De ha Isten személyiségét, mint az időt teret, cselekvést stb. végesnek fogja fel, ahelyett, hogy őt e három lényeges és teljesen metafizikai tulajdonában — öntudat, akarat, jellem — tekintenné : akkor a főegyházzal komolyan és határozottan szembe kell 8zállanom, igazolván, hogy Isten céltudatosan bizonyos helyekhez köti és azokra a szentirási helyekre kell hivatkoznom, amelyek magukban pantheisztikusan hangzanak : „Isten nem lakozik kézzel csinált * Jeles angol költő ; költeményei egyszerűek, közvetlenek ; közülök néhány Szász Károly fordításában magyarul is megjelent.
