Dunántúli Protestáns Lap, 1907 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1907-06-23 / 25. szám

447 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 448 vazatait az egyházi hivatalos állásokra, — köz­­megegyezéssel csak olyan férfiakat állíthat majd oda, kik az egyesület szellemét lesznek hivatva bevinni a hivatalos egyházba is. E végre keresz­tül kell vinnie minden kerületben a püspöki és főgondnoki állások kivételével minden állásnak öt-hat évre történő új betöltését. így a testvéries Összetartozás érzetét erősítve, a Krisztus szellemét egymásba oltogatva, a kö­zös hitélet fejlesztésén munkálkodva, felsőbb hatóságaink világias gondolkozására is jótéko­nyan hatva, gondolom én egy országos lelkész­egyesület rendeltetését betöltve lenni. Vajha az ige testet öltene ! L. Nagy Árpád ref. lelkész. Az országos ref. lelkészi nyugdíj­intézetről. (Folytatás.) Egy kérdés merül föl, amire a feleletet meg kell adnunk. Miért kell olyan horribilis összegeket fizetniük a most élőknek ? . . . Azért, hogy a későbbi nemzedék — mondjuk 20 — 30 év múlva — könnyen, észrevét­lenül viselje a nyugdíjintézetnek akkor már könnyű terheit. Milliók gyűjtetnek össze tőkéül a mostani lel­készek nyomorba döntésével . . . Tegyünk egy kis számítást. Az 1500 lelkész 6 év alatt befizet — amig a nyugdíjintézet nem működik — csak 1500 koronával számítva 2,250.000 K-át, az egy­házak 40 koronájával évenként 6 évre 360.000 K-át, az országos közalapnak 15 százalékja cirka 180.000 K-át az államsegély, mely erre a célra évi 400.000 K-át ad 2.400.000 K-át: nem tekintve egyéb mellékes jövedel­mekre, 3 év múlva lesz a nyugdíjintézetnek 5,250.000 K tőkéje, nem is számítva a kamatokat, ami többre megy 100.000 K-nál. Ennélfogva, mikor a nyugdíjintézet mű­ködni kezd, lesz a jövedelme legalább 5 milliónak 3 és fél °/0-a 175.000 K államsegélyből 400.000 „ 2 ezer lelkésztől per 70 K 140.000 „ egyházaktól per 50 K 100.000 „ közalap 15°/0-a 30.000 „ vagyis eltekintve más jövedelmi forrásoktól, tiszta be­vétel 845.000 K lesz évenkint, amit felhasználni teljes képtelenség, mert a lelkész — azt hiszem legalább — nem kívánkozik nyugdíjba, mig egyházát vezetni, hiva­talát folytatni képes ; azok száma pedig, kik kényszer­­nyugdíjba küldetnek, — reményiem — igen csekély lesz. így azon tömérdek összegnek, a 845.000 K évi bevé­telnek legnagyobb része ismét tőkésíttetik, úgy hogy 20—30 év múlva 20—20 millió tőke gyüjtetik össze, amikor a tagoknak már esetleg semmit sem kell fizetni. De a mostani nemzedéknek könnye, özvegyek és árvák átka tapad reá letörölhetetlenfíl. Nem vétetett figyelembe a törvény alkotásnál, hogy a lelkésznek, rendkívüli eseteket kivéve, nem is volna szabad hivatalát elhagyni s a nyugdíjat igénybe venni, mert akkor hol lesznek káplánjaink? A törvény kimondja, hogy 2 gyakorlati évet kell nekik szolgálni. Hol töltsék el ezt, ha nem olyan idősebb, tapasztalt lelkészek mel­lett, mint eddig is, hol módjuk, alkalmuk volt tanúlni oly gyakorlati dolgokat, melyeket az iskolában elsajá­títani nem lehetett. Az olyan lelkész igen kevés, aki testi vagy lelki fogyatkozásai miatt hivatalát nem foly­tathatná ; az időben való előhaladottság pedig, magá­ban véve nem elegendő ok, hogy a nyugdíjba menetelt vonja maga után. Erkölcsi testületben, minő az egyház, nem szabad mindenkor és minden tekintetben a törvény rideg paragrafusaihoz ragaszkodni, mert a betű megöl stb. Most a még életben levő és bajt nem okozó elaggott lelkészek és káplánok fektettetnek Prokrusztes ágyába s ha eljő az idő, az a 65—70 év, amikor talán leg­­üdvösebb a lelkész szolgálata, — menni kell nyugalomba, mert bizonyos érdekek ezt követelik. Ezután nem lesz lelkész, aki káplánt tartson, mert menni kell nyuga­lomba. Hol helyezzük el az országban évenként azt a 60 — 70 segédlelkészt, akik iskoláikat végzik? Mert ha ezeket elhelyezni akarjuk, akkor nem kell nyugdíjinté­zet s ba ez van, akkor úgy járnak ezek is, mint sok egyetemi tanfolyamot végzett ifjak, különösen tanári pályára készülők, hogy vagy a szülői háznál kell tölte­­niök az időt, vagy más foglalkozást keresniük, ami talán nem is illik mindenkor össze a lelkészi hivatással. És az ilyeneket a gyülekezetek nem ismervén, nem választják meg soha és lesznek lelkészproletárok, amilyenek eddig még nem voltak, vagy esetleg feldúlják egyik-másik lelkész nyugalmát s kényszernyugdíjba kergetik. De már megvan a királyilag szentesített nyugdíj­intézeti törvény, amit megváltoztatni nem áll módunk­ban, arra kell törekednünk, hogy annak szigorát tőlünk telhetőleg enyhíteni próbáljuk. Mikor a törvényhozó testület kimondotta, hogy visszamenőleg minden lelkésznek meg kell fizetni szol­gálata idejére a belépési és évi díjakat, merem hinni, sőt nyíltan vallom, hogy senki sem tett a törvény­­javaslat készítői között gyakorlati számítást arra nézve, hogy teljesíthető-e, amit a törvény követel. Elfelejtet­ték azt, hogy sok szegénységgel küzdő lelkész van, kinek be kell lépni a nyugdíjintézetbe, hogy 1600 K fizetésen nyomorog gyakorta népes családjával s ilye­nekre róttak ezreket, hogy egyszerre, vagy rövid idő alatt fizessék meg; de honnan, miből ? Hiszen, ha va­laki az ilyenek anyagi helyzetét ismeri, még jótállást sem vállal mellettök s hitelűket veszítve tönkre kell menniök. * A törvény alkotói, helyesebben mondva: a javas­lat készítői között tudtunkkal egy sem volt lelkész, vagyis olyan, aki a mi nyomorúságos anyagi helyze­tünket kellően ismerte volna. Mindannyian világi embe­

Next

/
Oldalképek
Tartalom