Dunántúli Protestáns Lap, 1907 (18. évfolyam, 1-52. szám)

1907-05-19 / 20. szám

355 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 356 törvényjavaslat cime nem tesz már kivételt, mert az beszél hitfelekezeti és községi tanítókról, az egységes nemzeti közoktatás elejtése. Ép azért — mondom — őnagyméltósága nem is veheti rossz néven, ha én az ő eredeti javaslatát, nem pedig azt, amely azt megváltoztatta és ezzel az egész törvény szellemével ellenkezik, ajánlom elfogadásra. Annyival inkább kérem a méltóságos főrendeket ennek elfogadására, mert már Verbőczy megmondotta, hogy a törvényhozásban kellő megfontolás után, a józanabb résztől stb. hozandók a határozatok. Azt elfogja ismerni, aki a hírlapokat olvasta, hogy mikor ez a javaslat be­adatott, meg nem vitattatott a képviselőházban, a leg­többen nem is tudták, miről van szó, talán őnagymél­­tóságának sem volt róla előzetesen tudomása, minden vita, minden közbeszólás nélkül egyszerűen hozzájárult anélkül talán, hogy jól megnézte volna, micsoda sza­kaszok azok, amelyekre itt hivatkozás történik. Mert különben lehetetlennek tartom, hogy olyan paragrafu­sokat is engedett volna kihagyni, amelyek magyarság tekintetében, hazafiság tekintetében, az állami felügye­let tekintetében lényegesek s ha alkalmaztatnak, a szerzetnek vagy a szerzeteseknek kárára nem válnak. Tehát jó volna, ha a képviselőház ezt a kérdést, amely kérdésben, ha eddig ott valaha felvettetett, min­dig a legjobb erők léptek síkra pro vagy kontra, de véleményeiket nyilvánították, még egyszer megfontolás tárgyává tenné, talán érdemileg ugyanazt határozná, de legalább precizirozná azokat a szakaszokat, amelyek alá igenis oda vonandók a szerzetes tanítók és a szer­zetesnők is. Tisztelettel ajánlom módosítványomat, amely nem egyéb, mint a törvényjavaslatnak eredeti szövege a be­toldás nélkül, tehát az Apponyi-féle eredeti szöveg, amely így szól: 25. §. A jelen törvényben foglalt rendelkezé­sek a tanítónőkre épugy alkalmazandók, mint a tanítókra.“ A szakasznak többi része pedig elhagyatnék. Apponyi Albert gróf nyomban válaszolt. Éppen e szakaszt tartja alkalmasnak azon visszásságok megszün­tetésére, amelyek a szerzetesrendi tanítóknál előfordúl­­nak. Ami a kezdő fizetés óriási nagyságát illeti, bár a törvény szövege hiányos, — tévedés forog fenn Antal püspök részéről, mert csak fizetés kiegészítésről van szó és nem pótlásról. A fizetés-kiegészítésre irányuló kérelem a községekre Írja elő az állami adók 5 száza­lékának iskolai célokra való fordítását. A szakasz nem foglal külön rendelkezést a szerzetesrendi tanítók eskü­jének szövegére. A szerzetesrendi tanítókra és tanító­nőkre kiterjed e törvényjavaslat minden nemzeti garan­ciája. A szerzetesrendi iskolák a nemzetiségi vidékeken az ő tapasztalása szerint nagy szolgálatokat tesznek. Kéri e szakasz elfogadását. Antal Gábor ismétli, hogy nem tartja helyesnek, ha kivételes intézkedések foglaltatnak a javaslatban, amikre a miniszter ur hivatkozott azok nincsenek a §-ban. Mindenesetre legalább is hibás a szakasz szöve­gezése, ezért is kéri a javaslatot a képviselőházhoz visszaküldeni. Majláth Gusztáv gróf püspök nem fogadja el Antal indítványát. Ők áldozatokat hoztak, amikor a javasla­tot elfogadták. Ezt azért tették, mert a javaslat elismeri az egyház jogait. A szerzeteseket és apácákat magasz­talta ezután. A szakasz elfogadását ajánlja. Az elnök szavazásra tevén fel a kérdést, Antal Gábor módosítása mellett öten szavaztak, és pedig Ze­­lenka Pál püspök, Rákosi Jenő, Beöthy Zsolt, Tarko­­vich József és maga Antal Gábor. * * * Antal Gábor püspök urunk föntebbi beszédéhez nem füzünk magyarázatot; csak annyit mondunk, hogy nyílt, egyenes, bátor beszéd volt és elejétől végig igaz. De ha már magunk nem fejtegetjük e beszédnek való­ban szükséges voltát, annyival szükségesebbnek tartjuk közölni egyik régi, mindig liberális irányú nagy napi­lapunknak, az Egyetértésnek következő hozzászólását: Apácák és szerzetesek. Antal Gábor ev. ref. püspök, a főrendiház teg­napi ülésén hibát akart reparálni. Fölpanaszolta, hogy a nem állami tanítók fizetésrendezéséről szóló törvény­­javaslat 35-ik paragrafusa túlságos nagy barátsággal és és kedvező jóakarattal viseltetik az apácák és szerze­tesek iránt. Javasolta, hogy ezek a tanítórendek ne élvezzenek privilegizált bánásmódot. Antal Gáborban meg volt a jóakarat, hogy a maga helyén és maga hatáskörében megakadályozza azt, hogy egyoldalú, fele­­kezeties törvény kerüljön ki a magyar törvényhozás műhelyéből. A főrendiház azonban leszavazta. Öten, mindössze Öten voltak azok, akik az ő álláspontját el­fogadták. Panaszoljuk azt, hogy ez a paragrafus egyáltalá­ban meghozatott s hogy a törvényhozás két kamarájá­ban egyedül Antal Gábor volt az, aki ellene szót emelt. Azok ellenben, akiknek még az első fórumon hasztalan rekrimináció helyett gyakorlati sikereket lehetett volna elérniük, gróf Apponyi intésére a klerikális izü szakaszt gyanakodás és lelkiismereti aggály nélkül megszavazták. Hogy miért nem lett volna szabad megszavazni ezt a szakaszt, azt tegnap a gyöngébbek kedvéért ért­hetően és részletesen kifejtette Antal Gábor. A 35. szakasz — szemben egyéb nem állami tanerőkkel — megadja az apáca és szerzetesrendeknek azt a privilé­giumot, hogy ha államsegélyt kérnek, nem tartoznak szegénységüket bizonyítani. A szerzetes rendeknek tehát lehet milliókat érő vagyonuk — hol van olyan zárda amelyik vagyontalan ? — a kuponok mellett új jöve­delmi forrást nyithatnak maguknak az állami adófillé­rekből. Még az sem szüséges, hogy szerzetes rendek, tanítók és tanítónők magyarul tudjanak, az állam tehát nem a nemzeti kulturmunkában való részesedésért szub­vencionálja őket, csak azért, mert szerzetrendek. Antal Gábor példákkal illusztrálta mennyi a magyarul nem tudó tanítórend az országban s okkal és joggal vetette föl azt a kérdést, milyen nemzeti érdekből kell hát ezeknek megadni az állami szubvenciót ?

Next

/
Oldalképek
Tartalom