Dunántúli Protestáns Lap, 1907 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1907-05-12 / 19. szám
339 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 340 emberiséget egy másik nagy veszélytől, a modem álkultúra és annak minden fattyúhajtása ellen: azok ellen a nevetséges törekvések ellen, hogy az emberi ész segélyével fejtsünk meg minden tüneményt, hogy kigúnyoljunk s eldobjunk magunktól mindent, mit dialektikánk gyarló eszközeivel meg nem fejthetünk, fellázadjunk az erkölcs azon örökös igazságai ellen, amelyek több-kevesebb sárral keverve be vannak oltva minden ember leikébe; ez az emberiség dekadens időszakait jellemző morális anarchiának szánalmas martalékává teszi az emberiséget. A pusztulás, züllés ez utján fel kell tartóztatnunk az emberiséget nem a sötétség, nem az emberi tekintély, de az igazság, az igazi tudás fegyvereivel. Az igazi tudással, amely beigazolja azt, hogy a mi elménk nyomorúságos gyenge eszköz arra, hogy azzal az élet nagy problémáit megfejthessük, hogy a dolgok mélyére való minden őszinte törekvés az emberi ész véghatárához jut, hogy üres fantazmagória, tudákos mezbe öltöztetett dajka-mese az úgynevezett bölcsészek minden világnézete; hogy a magára hagyatott emberi ész reménytelen útvesztőbe visz, amelyből csak a lelkűnkbe oltott örök erkölcsi igazságok belső sugallata vezethet erőt, békét, nyugalmat adó világnézet biztos révpartjába. És végül az igaz keresztyén szellem védhet meg bennünket a felekezeti türelmetlenségnek újult erővel kitörő veszélyeitől. Nem akarom e veszélyeket túlbecsülni. Nem hiszem, hogy azok visszaidézhessék régmúlt idők sötét korszakát; de igen is nagy veszélyt látok bennök azért, mert az igaz vallásosságnak, a vallás és felvilágosodottság közötti összhangnak legveszélyesebb ellenségei. A felekezetiességnek, a klerikálizmusnak ellenünk irányuló törekvéseivel meg kell küzdenünk. De vigyázzunk: ragályos betegséggel állunk szemben; oly akcióval, amely könnyen szül hasonló természetű ellenakciót. A mi küzdelmünknek, a mi ellenállásunknak nem szabad felekezeti alapra helyezkednie. Nekünk nem szabad hasonló felekezeti elfogultságra ragadtatnunk magunkat. A mi ügyünk nem egy felekezeté: az egész felvilágosodott társadalom közös ügye az, s a mi helyünk a mint a múltban volt, úgy jelenleg is az egész felvilágosodott magyar közvélemény egyesült táborában van. Ha onnan kiragadtatjuk, eltolatjuk magunkat, nem erősítjük, de gyengítjük az ellenállási erőt. Hiszen lehetetlen, hogy római katholikus honfitársaink nagy zöme is be ne lássa, mennyire árt a vallás igazi nagy érdekeinek a felekezetek közötti torzsalkodás. Ennek láttára Bizánc jut az ember eszébe. Bizánc, amelynek utcáit theologusok veszekedése töltötte be, amidőn barbár hordák döngették a város kapuit. Hát vájjon a hitetlenség, az erkölcsi anarchia barbár hordái nincsenek-e most is a keresztyénség kapui előtt? Vájjon nem ott van-e a közös ellenség, akivel szemben egyesült munkával kellene felhasználnunk mindnyájunk erejét? Vájjon nem Krisztus ellen fordulunk-e, midőn egymás elleni küzdelemben fecséreljük el azt az erőt, amelynek minden porcikájára az emberiség lelki javára irányuló építő munkának oly nagy szüksége van? Nemes lelkek fel-feltámadó ábrándja az egy akol és egy pásztor felé való törekvés. A szó szoros értelmében soha meg nem valósulhat az! Az emberiség vallásos meggyőződését hiába próbáljuk bárminő erőlködéssel megalkotott kompromisszum dogmatikus rendszerének spanyolcsizmájába beleszorítani. De igenis megvalósulhat az egy akol és egy pásztor fogalma a szónak sokkal nemesebb, sokkal tisztább értelmében, ha egyik felekezet testvérét látja a másikban, ha munkatársaknak, bajtársaknak érezzük magunkat ugyanazon nagy és szent ügy szolgálatában s egész erőnket közös hivatásunk lehetőleg tökéletes betöltésére fordítjuk. Óriási munka vár reánk, fötiszteletü közgyűlés, anyagi és szellemi téren, az emberi élet minden vonatkozásaiban. E munkában a lelkészi kart nem hagyhatjok magára és a lelkészi karnak nem szabad magát izolálnia. Hallottuk ma is, hogy egyetemes papság vagyunk. Annak is kell éreznünk magunkat s ez érzületnek kell egész életünkben, egész működésünkben kifejezésre jutnia. De hogy ezt tehessük, élő hitre van szükségünk. Élő hitre, amely nem konvencionális formaságnak tekinti a vallásosságot, nem is a dogmákhoz való gépies ragaszkodásból áll, de bensőnkből fakadó és egész lényünket átható, minden cselekedetünket irányító élő erő, amely Jézus tanítása nyomán keresi és megtalálja Istent, az örök igazság és örök szeretet, az örök jóság és örök irgalom Istenét, akivel szemben gyarló, hitvány porszem az ember, aki nélkül szánalmas vergődés, vanitatum vanitas minden emberi erőlködés. Ő előtte kell magunkat igazán őszintén megalázni, de csakis ö előtte. Ez ment meg az elbizakodottság, a kevélység bűnétől; de ez tesz erőssé minden emberi hatalommal, függetlenné minden világi tekintettel szemben. Ez biztosítja lelkünk egyensúlyát, békéjét az élet küzdelmei és megpróbáltatásai között és ez ad fegyvert kezünkbe legveszedelmesebb ellenségeink, saját vágyaink, indulataink, szenvedélyeink leküzdésére. Ez élő hit vezette őseinket, ez tette őket nagy tettekre képesekké, ez adott nekik erőt a néma szenvedés keserves korszakában is. Ez élő
