Dunántúli Protestáns Lap, 1907 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1907-01-13 / 2. szám
25 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 26 A protestáns papság. Kérünk, zörgetünk mi is. Kérjük a mindennapi kenyeret, a megélhetés eszközeit. Nem fényelegni, nem dúskálni akarunk, csak az az egyetlen óhajunk van, hogy mi is megélhessünk tisztességesen, annak az egyszerű állásnak, de magasztos hivatásnak megfelelően, amit betöltünk. Panaszolkodik, zúgolódik mindenki, különösen a tisztviselők, a hivatalnokok kara, hogy megélhetni, családot alapítani, fenntartani nehéz, gyermekeket nevelni, taníttatni, csaknem lehetetlenség. Nekünk hivatásunk volna csillapítani ezeket a panaszokat, enyhíteni, orvosolni a sebeket, s ime magunknak is csatlakoznunk kell a panaszolkodók, az elégedetlenek sorához. Kötelességünket, hivatásunkat teljsítettük, nem egyszer-kétszer, zúgó viharok közepette, hazánk, nemzetünk ősi alkotmánya e vérrel szerzett szent örökség, nem egyszer ennek a mi számban csekély, de hazaszeretetben önfeláldozó, vért, életet áldozni kész felekezetűnknek s ennek élén hitbuzgó világi nagyjainknak, de köztük nekünk szegény protestáns papoknak köszönheti épségét, az ellenhatások, támadások közepette fennmaradását. Elsők között voltunk a'vész, a bajok között, az ellenséges hullámok bősz ereje rajtunk törött nem egyszer össze, de mindenkor rajtunk próbálta ki erejét. Fényt, gondtalan életet, bőséget kínáltak, nem fogadtuk el, visszautasítottuk . .. hordoztuk a szegénység rongyait, nemtelen utakon szerzett fénnyel, gazdag sággal fényelegni nem akartunk ! Mindig ott voltunk, ahol ütöttek, támadtak, kifosztottak, soha senkitől, soha semmit nem kaptunk. Szegénységünkben iskolákat, nevelő-intézeteket állítottunk, odahordtuk filléreinket, ezreinket, mikor még egyetlen hazai egyetem-főiskola volt, mi számos csarnokot emeltünk a tudományoknak, még onnan kiverettetve bújdosva, faluról falura kergetettve is tanítottunk, tanítottuk nemcsak a nagyokat, az előkelőket, de leszállva, köztük élve a népnek, a kicsinyeket, a népnek szegényeit; magunkról önzőleg sohasem gondolkodtunk, engedtük világítani, ragyogtatni a napot, mi parányi sugárral is szerényen beértük. Sohasem kértünk, sohasem követelőztünk. Szánandó csak olvasni, csak hallani is azokat a javadalmakat, fizetéseket, melyeken éltünk, vagy csak talán tengődtünk. Szerencse, hogy olyanok voltak a megélhetési viszonyok, a gazdasági élet! hazánk gazdasági körülményei, az igények, a neveltetés, taníttatás hozzáférhetősége, olcsósága! Megállottunk becsülettel, nem züllöt tünk, nem aljasodtunk el. Igaz, hogy amint változott a helyzet, s minden téren a rohamosan emelkedő drágaság éreztette a maga hatását, amint a megélhetés feltételei egyre nehezebbé, csaknem elviselhetetlenekké lettek, mi is megéreztük, éheztünk, sanyarogtunk, az a sok helyen 400—500 forint csak meghalni volt elég, d* élni kevés. El is vette a szükség, a nyomor nem áldozatát... most is megdöbbentő, elszomorító visszagondolni arra a szegény református papra: ki nem viselhetve, nem bírhatva tovább nagyszámú családja gondjait, a templom tornyából leugorva oltotta ki éle-I tét, saját óhaja szerint a nyomorúság miatt! S mennyi lehetett az elfojtott kin, az eltakart fájdalom, a titkos könny ! a panaszos elégedetlenség ! Talán ez az eset is, de az elodázhatatlan szükség, a tovább el nem takarható mezítelen nyomorúság, a haladó kor szelleme követelte, hogy jöjjön segélyül az erősebb, a hatalmasabb, a magas állam, melynek céljai, létének alapja, törekvése ugyanaz a mi a miénk, a mi a mi felekezetűnkké : legyen boldog az egyes .. . boldog, virágzó az egékz haza! 1898-ban segélyül jött a kongruával, a lelkészi javadalomnak 1600 koronára kiegészítésével. Jó volt ez is, szó sincs róla, elismerés és köszönet érte. E nélkül megélhetnünk, magunkat, családainkat tisztességesen fenntartani csakugyan nem lehetett «volna ! De ez az államsegély, ez a fizetéskiegészítés vagy mondjuk javítás csak látszólagos, tulajdonkép ez csak pótlása annak, amit addigi javadalmainkból a változott közgazdasági viszonyok folytán, s azok hatása alatt elveszítettünk. Csaknem mindannyiunknak terményekből, naturálékből áll jövedelmünk, csak tájékozásul említem fel, hogy az én lelkészi javadalmamban mindössze 64, mond hatvannégy korona készpénz van, a többi föld, gabona, egyéb járandóságok ! Ezeknek a járulékoknak az értéke a közelmúltban több mint 30°/0-al csökkent, inig minden másnak, aminek reánk nézve égető szüksége van, értéke közel 50°/0-al emelkedett. De eltekintve ezen körülménytől mondjuk mégis, hogy 1600 koronánk van ! Kérdem a nagy közönségtől, az elfogulatlan szemlélőktől, intelligens szülőktől, akiknek családjuk, taníttatni, neveltetni való gyermekeik vannak : olyan javadalom-e, ez melyből megélni, a társadalmi igényeknek, melyek pedig épen velünk szemben ezerféle alakban nyilatkoznak megfelelni, néha néha a haladás a művelődés oltárán, vagy a játékony intézmények gyámoiításánál tenni, áldozni előlmenni lehet? Olyan javadalom-e ez? melyből annak az állás méltóságának, magasztosságának, amelyet betölteni hivattattunk, annak a képzettségnek, tanulmánynak, amelyen a többi diplomatikus pályákkal egyenlően, sőt igen sok esetben külföldi egyetemeken is még, amelyet 12 éven keresztül végeznünk kell, megfelelőleg anyagi gondoktól, a lélek szárnyát megtörő aggodalmaktól menten megélnünk lehet? Nem hivatkozom én arra, hogy olyan vallásfelekezet lelkészei is, amelyek nemzet és hazaellenes célokat szolgálnak, s kiknek képzettségük messze van az egyetemi képzés színvonalától, akik talán édes hazai nyelvünket sem beszélik: ugyanazon kiegészítésben részesülnek mint mi. Nem említem, hogy a vasúti szolgák, rendőrök, villamos vasúti kalauzok megközelítő, az írnokok, díjnokok évek során nagyobb javadalmat élveznek mint a miénk, mert ők is emberek, a társadalmi élet nélkülözhetetlen tényezői, joguk van követelni, hogy tisztességes megélhetésükről gondoskodjék a társadalom, amely kihasználja és igénybe veszi őket: csak minden elfogulatlan gondolkozó méltányosságára, igazság szeretetére hivatkozom, midőn kérdésbe teszem
