Dunántúli Protestáns Lap, 1907 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1907-04-14 / 15. szám
259 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 260 természetű jog cimén, melyről mi szivesen lemondunk és amellyel élni nem akarunk, köteleztetünk a r. kath. egyház céljaira adózni. Hogy mi erre köteleztetünk, mig a katholikus földes ur erre a protestáns egyházzal szemben kötelezve nincs, ez talán mégis csak beleütközik az 1848: XX. törvénycikk 2. §-ában kimondott egyenlőségi elvbe ? Ahol valamely jogszabály, habár a törvény ellenére és a törvény meghamisításával keletkezett és a bírói ítéletekben nyilvánuló gyakorlatban oly mély gyökeret vert, mint nálunk a kegyurasági terhek viselési kötelességének tana, ott általános elvek hangoztatásával és azokra való utalással a bajon segíteni nem lehet," ott csak a törvényhozás állíthatja helyre a téves tanítások által megzavart igazságot. Feltétlenül szükség van tehát törvényre, amely ezt a százados igazságtalanságot, amely az 1848 : XX. törvény-cikkben kimondott elvvel homlokegyenest ellen* kezik, a magyar jogéletből kiküszöbölni fogja. Tudjuk, hogy a kérdés minden jogos igényt és érdeket kielégítő megoldása gondos előkészítést kíván s hosszabb előmunkálatokat igényel. Távol áll tőlünk, hogy annak elhamarkodott megoldását kívánjuk. De mentői nagyobbak a közmegnyugvást keltő rendezés nehézségei, annál szükségesebb, hogy azonnal és komoly akarattal fogjunk hozzá a megoldás előkészítéséhez. Hiszen, hogy ennek a kérdésnek az igazságos rendezése a római katholikus egyháznak is kiváló érdeke, bizonyítja az az anomalia, amely a r. kath. egyház nagy »érelmére a főváros és a szabad kir. városok praesentálási jogát illetőleg fennforog. Miután az igazság követelménye, hogy attól, aki a terhet viseli, a jog gyakorlása sem tagadható meg, a róm. kath. egyház például a fővárosban kénytelen tűrni, hogy a fővárosi r. kath. plébánia megüresedése esetében a praesentálási jogot a törvényhatósági bizottság más vallásu tagjai is gyakorolhassák. Hogy ez igazságtalan és tarthatatlan állapot, aláírjuk. De ezt csak úgy lehet megszüntetni, ha azt a másik igazságtalanságot, hogy a más vallásuak a róm. kath. egyház szükségleteit fedezni kötelesek, szintén megszüntetjük. Ezen sérelmes állapot tarthatatlansága még jobban kiviláglik, ha azt a fennálló és eddig végre nem hajtott állami törvény szempontjából nézzük. Az 1868. évi Lili. t.-oikk 23. §-a kötelezi a városokat, amelyek valamely vallásfelekezet céljaira a házipénztárból segélyt nyújtanak, hogy abban igazságos arányban a többi felekezeteket is részesítsék. A fővárosnak az utolsó népszámlálás szerint van, a katonaságot nem számítva, 703.448 lakosa, ebből 427 112 róm. kath., 276.336 pedig más vallásu. Miután a főváros a r. kath. vallás céljaira 1907-re 833.129 koronát vett fel a költségvetésbe, a lélekszám arányában a többi felekezeteknek 538.000 korona járna. Ád azonban a főváros összesen 178.400 koronát, tehát 359.600 koronával kevesebbet mint a törvény szerint kellene. Távol áll tőlünk azt követelni, hogy a r. kath. egyház indokolt szükségletei fedezéséről gondoskodás ne történjék. Nem ezt akarjuk mi, hanem csak azt, hogy a r. kath. egyház szükségletei az egyenlőségi elv szemmeltartásával nyerjenek kielégítést. A róm. kath. egyház hívei az egyházi szükségletekhez jóformán külön egyházi adóval nem járulnak hozzá. Nem azért, mert nem akarnak ezekhez hozzájárulni, hanem azért, mert ez így lett berendezve. A városi lakosság az egyházi adótól legtöbb helyen teljesen mentes, az egyház összes szükségleteit a közadóból a városi pénztár fedezi. Faluhelyen megterhelik ugyan a szegény népet a párbérrel, de a hiányt nem a kath. egyház gazdag alapjából, nem a püspök és káptalanok feles jövedelmeiből pótolják, hanem a más vallásuaktól hajtják be dologi teher cimén. Ahol ez a behajtás nehézségekbe ütközik, a községi elöljáróság által szavaztatják meg a katholikus egyház és iskola szükségleteit és az úgynevezett „községileg avertált párbér“ jogcímén adóztatják meg a protestáns lakosságot. Az eddigiekkel bebizonyítottuk, hogy az 1848: XX. törvénycikk 2. §-ban kimondott elv még nincs teljesen végrehajtva és hogy ezen elvnek elismerése még nem egyszersmind az elvnek végrehajtása. A nehézségek, amelyekbe ezen sérelmek orvosolása ütközik, csak a helyzet félreértésén alapulnak. Mihelyt megjön a belátás, hogy a vallásfelekezetek közötti jó egyetértés minden magyarnak közös érdeke, csak egy kis jó akarat kell hozzá, hogy ezek a viszonyok az igazságnak megfelelően rendeztessenek. Elvi kijelentésekkel azonban a dolgon segíteni nem lehet és azért a dolognak oly elintézésébe, mint ezt Nagyméltóságod leirata tartalmazza, bele nem nyughatunk. Nagyméltóságod válasza nagy elégületlenséget fog kelteni az egész országban és ha Nagyméltóságod az egyenlőség elvének tényleges megvalósításától továbbra is elzárkóznék, az sajnosán dekumentálná a közvélemény előtt, hogy az ország ezen elv megvalósítását a kormánytól nem várhatja. Ezt a feltevést elutasítjuk magunktól és erősen bízunk abban, hogy Nagyméltóságod belátva azt, hogy a jognak tisztelete a magyar állam fennállásának legerősebb alapja és hogy egy erős és hatalmas Magyarországot nem szabad gyöngíteni az által, hogy a vallásfelekezetek közötti béke az ezt veszélyeztető súrlódások által megzavartassék, erős kézzel maga meg fogja tenni a kezdeményezést az 1848. évi XX. t.-cikk 2. §-ában kimondott elvnek végrehajtására. A magyar prot. egyházak közös bizottságának 1907. máro. 11-én tartott üléséből: át, Baltífe Frigyes br. Bánffy Dezső püspök, főgondnok, bizottsági elnökök.
