Dunántúli Protestáns Lap, 1906 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1906-12-16 / 50. szám
895 DUNÁNTÜLI PROTESTÁNS LAP. 896 Az 5. §. 8. bekezdése így fogadtatott el: „A e), p. esetében az egyházi bíróságok az állami hatóságokat közvetlen megkeresés utján veszik igénybe. Sikertelenség esetén a megkeresett hatóság felettes hatóságánál az egyházi bíróság elnöksége emel panaszt.“ A 15. §-ban a kormány kívánságára kimondta a zsinat azt a különben már másutt is kifejezett elvet, hogy a lelkészi és tanítói állások javadalma kongrua kiegészítés esetén a vallás- és közoktatásügyi miniszter előzetes hozzájárulása nélkül le nem szállítható. Az 56. §. g) ponthoz hozzátoldották még: „kongruás lelkészi egyházközségek affiliaciója csak az 1898 : XX. t.-c. 14. stb. § inak korlátái között foglalhat helyet.“ A 114. §. a) pontjában egy igen érthető változtatás történt; nevezetesen az, hogy a közalap által adott missiói segélyeket a lelkészi fizetésekbe nem lehet beszámítani, mert ez a segély tulajdonkép a rendes 800 forint fizetésen fölül azért a külön munkáért és azzal a külön munkával járó nagy fáradságért és költségekre adatik, amelyekkel a szórványok gondozása jár. Sebess Dénes szerint ebbe a változtatásba a minisztérium beleegyezik. A_133. §-t a minisztérium kívánságának megfelelően így szövegezte az alkotmányügyi bizottság: „A gyermekeknek a református vallásban nevelésére vonatkozó kötelesség azonban nem állhat ellentétben az állami törvényeknek a gyermekek vallásos nevelésére vonatkozó rendelkezéseivel. Ez a rendelkezés nem terjed ki azokra, akik azzal már a törvény hatályba lépte előtt jutottak ellentétbe.“ E részben az iskola-ügyi bizottság meg azt a javaslatot ajánlotta: „A gyermekeknek a református vallásban nevelésére vonatkozó kötelesség az állami törvényeknek a gyermekek vallásos nevelésére vonatkozó rendelkezéseivel összhangzó módon teljesítendő. Ezen szakasz rendelkezése nem terjed ki a törvény hatályba lépte előtt kötött házasságra s ebből született gyermekek nevelésére.“ A 133. §-ban a lelkészek kötelességei közé felvétetett még: „Az egyházi anyakönyvek vezetése, valamint az 1894 : XXXIII. t.-c. életbe lépte előtt vezetett felekezeti anyakönyvek kezelése és ezekből közhitelességü kivonatoknak az eddigi módozatok mellett kiszolgáltatása.“ A III. t.-c. 10. §. 6. bekezdéséből kihagyatott az a rész, mely a katonatisztek s általában a katonák megadóztatásáról szól és pedig azért, mert a többi hivatalos foglalkozások sincsenek külön-külön megemlítve s mert híveink között adózás tekintetében foglalkozásra nézve nem teszünk különbséget. A VI. t.-c. 8. §. így módosíttatott, hogy egyháházunk csak abban az esetben gyakorolhat a maga érdekeinek megfelelő szerződéses befolyást a községileg, vagy államilag létesítendő népiskola szervezésére, ha ennek létesítése végett saját meglevő iskoláját adja át. A tanítók fizetését zsinatunk tudvalevőleg 1000 korona alapfizetésben állapította meg. Erre vonatkozóan a minisztérium felhívta a zsinat figyelmét arra, hogy az 1893 : XXVI. t.-c. keretében s az annak alapján nyert hitelből csak 800 koronáig adható fizetés-kiegészítésül államsegély. Ha tehát a zsinatnak említett határozata, mely szerint a tanítóknak alapfizetése rendkívüli személyi pótlékként 1000 koronára kiegészíttetik, meg nem toldatnék azzal, hogy „ezen személyi pótlék“, amely t. i. a 800 koronától 1000 koronáig az iskolafentartó által adatik, nyugdíjba beszámítható járulékot nem képez“: nemcsak a keletkező új állásokhoz nem fog a kormány fizetés-kiegészítési államsegélyt adhatni, de a már engedélyezett segélyeket is megfelelő mérvben redukálni lesz kénytelen. Más az — természetesen — ha új novelláris törvény az egész vonalon felemelné a fizetés-kiegészítés lehetőségét. A zsinat ily értelemben határozott. Még egypár kevésbbé fontos módosítással a zsinat egy ülésben elvégezte a kitűzött ügyek tárgyalását. Csütörtökön már csak hitelesítés volt és rendelkezés afelől, hogy a módosítások felterjesztessenek a királyhoz s ha a törvény onnan megerősítve visszajő : a zsinat a kihirdetés céljából február, vagy márciusban még egy ülést fog tartani. Az egyház reformálásának szükségességéről. Irta Kálvin János. Ford. Ceglédi Sándor. (Folytatás.) Az apátok jövedelem dolgában minél jobban megközelítik a püspököket, annál jobban hasonlítanak is hozzájuk. A kanonokok s a papok, mivel egy papság jövedelméből nem futotta lakomákra, gyönyörökre és fényűzésre, kitalálták már a módot, mellyel e bajon könnyen lehet segíteni. Nincs semmi akadály, hogy négy, öt papság jövedelmét egy személy élvezze, ki sokkal többet el tudna egy hónapban költeni, mint amije egész évre van. A hivatal terhéről szó sincs. Meg ott vannak a káplánok, akik szívesen felajánlják munkájukat, csak azért esenkednek, hogy nekik is jusson egy falatka. Sőt keveset lehet olyat találni, aki csak egy egyház jövedelméből élne. Hieronymus szentségtörőknek nevezi az olyan papokat, akik az egyház közköltségéből élnek akkor, mikor atyai örökségükből is megélhetnének. (G. Glericos I. quaestio 2.) Mit gondoljunk azok felől, akik egyszerre három püspökséget, ami fölmegy 50—100 tisztességes birtokkal, vesznek el a maguk számára. S hogy ne panaszkodjanak tovább amiatt, hogy kevés ember hibájáért ok nélkül vádolják őket, mit kell gondolnunk azok felől, kik az egyház jövedelmeit nem fényűzésre ugyan, de kerítők s rósz nők díjazására fordítják? Pedig semmit olyat nem mondok, amit mindenki ne tudna. Gondoljuk el csak: ha megkérdeznék őket, hogy mily jogon élvezik ezt a csinos, szép kis összeget, nem mondom, hogy mindnyájának, de sok olyannak nem lenne semmi mondani valója, aki papságban ül. Mily szolgálattal érdemlik meg! Amint hajdan a törvény alatt
