Dunántúli Protestáns Lap, 1906 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1906-11-11 / 45. szám
785 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 786 ejtette meg szintén szép beszéd kíséretében. Az összeesketettek Viger János és Láfár Teréz voltak. A Himnuszt az egész gülekezet állva énekelte, mely után az egybegyűlteknek nagy része távozott' a templomból. Az úrvacsorát Antal Lajos ászári lelkész osztotta ki, amely után megzeudült az utolsó zsoltár. Az istentisztelet 1j22 órakor ért véget. Ezután a Royal-szálloda éttermében bankett volt, amelyen több mint százan vettek részt. Az első felköszöntőt Szalacsy Lajos mondotta a királyra, majd pedig Antal Gábor püspök urra. Felköszöntőt mondtak még : Antal Gábor Szalacsyra, Goda Béla a hitközség elöljáróságára, Szabó Zsigmond a templom tervezőire és építőjére. Szász József a jelenlevő többi felekezetekre, kiknek nevében dr. Fischer Sándor felügyelő és dr. Schwarz Mór rabbi mondtak felköszöntőt. Ott áll immár a szép templom, hogy szolgálja az egy igaz Isten tiszteletét. Szolgálja időtlen-időkig ! Pápai. Református egyházi lapszemle. „Prot, Egyházi és Iskolai Lap“ 35—38. ez. H, 1. „A francia kultúrharc tanulságaidról Írván, azt mondja, hogy két nagy oka van a pápának arra, hogy a szeparációs törvénynek a kultusz-egyesületekre vonatkozó rendelkezését a legmerevebben visszautasítsa. Az egyik az, hogy a törvény a laikusoknak is befolyást akar biztosítani az egyházi életbe. A másik az, hogy állami ellenőrzés alá akarja szorítani az egyházi vagyonkezelést. Rómának nem kellett és nem kell soha sem az egyik, sem a másik. Vonjunk most már ezekből következteést a magyar r. kath. egyház autonómiájára. Tudjuk, hogy az erre való törekvés már régi keletű. Volt már két autonómiai kongreszszus. Mindkettőn készültek tervek. De sem az első, sem a második nem tetszett, sem a magyar főpapságnak, sem Rómának, s az autonómia ma is csak a levegőben lóg. Miért ? Azért, mert az autonómia megalkatásánál szemben találja egymást a két ellentétes elv, amely a francia kultúrharcot kikerülhetlenné teszi. Aki azzal áltatja magát, hogy lehet autonómiát teremteni laikusok bevonásával és fejedelmi, állami jogok érvényesítésével, az bármilyen jó róm. kath.-nak vallja is magát, nem ismeri a saját egyháza természetét és soha el nem érhető célok után törekszik. — Morvay Ferenc főjegyzőnek: „A felső-baranyai ref. egyházmegye közgyűlésének“ tudósításából, általános érdekességénél fogva közlöm a következő két eseményt: A Kálvineum ügyében is nyilatkozott egyházmegyénk. Igaz, hogy a konvent csak az egyházkerületet hívta fel nyilatkozatra, de egyházmegyénk, ősalkotmányunk és autonómiánk értelmében feljogosítva, sőt kötelezve érezte magát — egyenes felhívás nélkül is — arra, hogy ez egyházegyetemünket érdeklő ügyben nyilatkozzék. A Kálvineumtervét abban az alakban, amint a zsinat elé terjesztetett — s az egyházkerületek szavazata alá bocsáttatott nem tartja elfogadhatónak. A magyar ref. egyháznak ép úgy nem lenne otthona s ép oly vendég lenne ezentúl is, mint eddig volt. Eltekintve attól, hogy a rendelkezésre bocsáttatni szánt helyiségek megfelelők sem leendenek, úgy* szólván örökös adózójává lenne a budapesti egyháznak (hiszen 65 év múlva új épületet kellene emelni.) Mindezek felett a Kálvineumhoz fűzött gondolatot nem látja kifejezve abban, hogy valaki házának egy »pár terme évenként ideiglenes használatra adassák ; valamint a kegyelet helytelen felfogásául tekinti, ha az adózás utján létesül. Az egyházkerületek egybehangzó hozzájárulása lévén a feltétel, már eddig sincs biztos remény, hogy a terv megvalósuljon, melyet ily alakban a felvetett eszme megvalósulásának nem is tekinthetünk. Mi egy nagyobbszerü „Református Otthon“-ra gondoltunk, midőn a felvetett eszmét pártfogásunkba vettük, olyanra, melyet a ref. áldozatkészség évről-évre fokozott buzgalma hozzon össze, ahol aztán nemcsak országos testületeink, hatóságaink találják fel rendes otthonukat, hanem az evangéliumi missiói tevékenység is központra lelhessen : ahol a fővárosba törekvő híveink valláserkölcsi gondozásra, felebaráti útmutatásra, támogatásra találjanak, szóval, mint a főváros a hazának, úgy ez a magyar reformátusságnak szive legyen. Tudjuk, hogy ez nagy pénzbe kerül, de azt is tudjuk, hogy a hit s ebből származó buzgó áldozatkészség csodákat mívelhet, valamint azt is, hogy ennél gyümölcsözőbb befektetése nem lehetne ref..egyházunknak, melynek jóizü gyümölcseit országos egyházunk tagjai kivétel nélkül élvezhetnék. Élénk érdeklődést keltett az az indítvány, hogy theol. akadémiánk, mely hir szerint a budapesti egyház új épületéből úgy is kiszorúl, Kecskemétre helyeztessék át, Nem a mondottak alkotják a fő motívumot, hanem az évről-évre ijesztőbb értesítő, mely arról tanúskodik, hogy Budapesten ifjaink legkevesebbet a jövőjüket megalapító tanulmányaikkal gondolnak, másfelől olyan igényeket sajátítanak el, melyek a mi falusi gyülekezeteink érdekeivel összhangba nem hozhatók. A Budapestet megszeretett ifjú nem tudja bele élni magát abba a gondolatba, hogy megszokott igényeit mérsékelve, a falusi csendes, házias, de mindenesetre a papi jellemnek jobban megfelelő viszonyokhoz alkalmazkodjék. így aztán valamennyi a rendes fizetésű állásokra (tanár, vallástanár, katékheta stb.) igyekszik s az Ur elagott vagy betegségség által látogatott szolgái végzett káplánok nélkül szűkölködnek, vagy kezdő theologusokat kapnak, akik aztán — mint számtalan példa mutatja — (tisztelet a kivételeknek !) belevetik magukat az élet forgatagába, élnek az ő szemeik kívánságainak, tanulmányaikat félreteszik, vizsgáikat elmulasztják vagy köuyörület útján kapnak diplomát, vagy az úgyis nagyszámú proletárok számát szaporítják. Ez a helyzet nem felel meg annak az áldozatnak, amit az egyházkerület a jövő papi nemzedék növelése érdekében kifejt. Ha tanáraink elismert buzgósága e szomorú tényeu változtatni nem képes, sőt az értesítőből láthatólag a helyzet évről-évre rosszabbodik, azt kell mondanunk, hogy ref. papképzésre maga a hely nem megfelelő s így arra kell gondolnunk, hogy oly vidéki helyet keressünk e célra, mely a múltban bizonyságot tett arról, hogy ref. egyházaink számára buzgó ev. hűségű lelkészeket adhat, s ez Kecskemét. Hamar István : „A budapesti ref. theologia kérdéséhez“ cimmel foglalkozik a felső-baranyai egyházmegyének fentebb ismertetett határozatával. Elismeri, hogy a budapesti theolbgián az utóbbi években elszomorító jelenségek mutatkoznak a növendékek szorgalma, kötelességvégzése tekintetében. De ennek oka nem az akadémia helyében keresendő, hanem a kor laza erkölcsi felfogásában és az újabb idők helytelen intézkedéseiben. A tapasztalat azt mutatja, hogy a kötelesség-mulasztás rothadó kovászát theol. akadémiánkba a felsőbb éves növendékeknek segédlelkészi szolgálatra kibocsátása oltotta be. A baj nem a hely meg nem felelő voltából, hanem a káros exmittálási rendszerből származott, rajta nem az intézet áthelyezésével, hanem az exmittálás megszüntetésével kell segítenünk. A zsinat megszünteti a lelkészválasztásnál a képesítettség alapján való minősítést s egy bizonyos számú gyakorlati év után, szorgalmas és hanyag, tehetséges és tehetségtelen előtt egyformán megnyitja a katedra ajtaját. Vájjon gondolhatjuk-e, hogy ilyen intézkedések kifogják
