Dunántúli Protestáns Lap, 1906 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1906-10-28 / 43. szám
749 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 750 De ám magyar vére, dicső ősei emléke mást vártak, mást követeltek tőle. Mikor segítségül hivta az a szegény magyar nép, amely a sóban gazdag Tisza vidékén is sótalanúl ette a kenyerét a sóra vetett nagy adó miatt: élére állott és kitűzte a zászlót ezzel a jelszóval: az Istenért és a szabadságért! Szinte a lelkűkbe markolt elkeseredett magyar véreinek, midőn fegyverre szólítá őket, mondván: Kiújulnak megint az ó-sebek, Meg újra égnek, fájnak, vérzenek; A rabbilincs marása csontot ért. . . Fel magyarok! Fegyverre a honért! El tudjátok-e gondolni, mennyi testi, lelki fáradtsággal, gyötrelemmel lengette a zászlót 8 háborús éven át! 27 éves korában, tehát tapasztalatokban szegényen, kell magára venni e hosszú szabadságharc vezetését. Maga se tanult katona; a sereg zöme meg épen nem az, hanem csak olyan, amely alkalmilag verődik Össze egy-egy hadjáratra és milyen hiányos fegyverzettel ! Hol veszi az ágyukat, a tüzérséget ? Mennyi gond, mekkora anyagi áldozat kell ehez!... De pótolt mindent; tapasztalatainak hiányát, seregének gyakorlatlanságát, a felszerelés tökéletlenségét — mindent pótolt az az odaadás, az a lángoló lelkesedés, az a határtalan áldozatkészség, az a bátorság és lankadatlan kitartás, amellyel harcolt azért a dicsőséges, szent célért: az Istenért és a szabadságért. »Vitézei élén keresztüljárja az országot. Ahol szükség van rá, mindenütt ott terem; vizsgálja az erődítéseket, gyakorolja a sereget, oktatja a tüzérséget, készíti a hadi szabályokat; a maga lelkességével lelket önt híveibe. Tűrni kell a hazáért — zúgolódás nélkül, példázza ő, a fejedelem. Tábori szállása egyszerű, fekhelye nyomorúságos, az egész háború alatt mindig ruhástul aludt. 1704-ben Szeged alatt, hol az ivóvíz különösen rossz volt, bele is betegedett a több heti ostromba. De azért az 1709-iki szörnyű hideg télben nem egyszer hált fagyos földön.« (Papp Illés, II. Rákóczi F. élete 28. 1.) Szerencséjére a tábornoki karban jeles erők álltak oldalán. Ott van közöttük a rettenhetetlen hős : a félszemü Vak Bottyán, Ocskay, Bezerédy, Béri Balogh Ádám, Bercsényi, Károlyi. Nem rajzolom küzdelmeit; hisz tudjuk, mi lett a vége: a szatmári békekötés, amelyet ő csak azért nem írt alá, mert nem bízott a bécsiek őszinteségében . . . Hontalanná lett.. . * * * Fejedelmi erényeiket magasztalva, ki kell emelnünk igazságérzetüket, méltányosságukat a különböző honfiak vallásos meggyőződése iránt. Hithű, vallásos egyén volt mindegyik, szentül ragaszkodott a maga meggyőződéséhez; de egyik felejtette el, hogy »minden nemzetségből kedves Isten előtt az, aki őt féli és igazságot cselekszik.« Csak a lelkiismeretlen, önző, uralkodni vágyó, istentelen emberek voltak gyűlöletesek előttük; csak azok nem tűrhették, akik üzletté tették a vallást; akik ajkaikon mindig az Istent hordták, a szivükben pedig a mammont, a világi gazdagságot, fényt, hatalmat. Ezeket pedig megtestesülve, megszemélyesítve látták a jezsuitákban s ezeknek gonosz típusában: Kollonics esztergomi érsekben. Épen csak ezektől akarták elvonni a levegőt ; csak ezeket törekedtek megakadályozni vallásosnak mondott gyakorlataikban, testvéri viszályt támasztó elveik érvényesítésében. Ezeket, s ezek szellemének, mint minden rossznak forrását, akarták törvénnyel, végleg kirekezteni az országból. Kétségtelen, hogy II. Rákóczi Ferenc buzgó római katholikus volt; de nem vakbuzgó. A vallásosság nála nem azt jelentette, hogy tisztára lemond a józan eszéről s a jezsuiták által pórázon engedi magát vezetetni. Megtartotta az apostol intését: mindeneket megpróbáljatok s a mi jő azt megtartsátok. Az Isten félelmét az emberi szív legfőbb és legszebb tulajdonának tartotta; de az üres külsőségeket nem méltányolta. Ezért volt türelmes a protestánsok iránt, sőt becsülte őket. Tudta ő jól, hogy a protestánsok az igaz vallásosságban, az igaz kegyességben, az Istennek igaz félelmében semmiképen se állanak hátrább a római katholikusoknál, sőt fölülmúlják azokat. Épen ezért nemcsak türelmes volt irántuk, de egyenesen céljául tűzte ki, biztosítaui a protestáns vallás szabad gyakorlását, óh szenteknek, sérthetetleneknek tartotta ő azokat az országos és királyi eskükkel is megerősített törvényeket, amelyeket Bocskay, Bethlen és I. Rákóczi György fejedelmek dicsőséges harcok árán kivívtak. Óh neki egészen más fogalma volt a becsületről, az adott szó és az eskü szentségéről, mint a jezsuitáknak ; olyan mint nekünk kálvinista keresztyéneknek. Innen magyarázható, hogy udvarának főtisztjei többnyire protestánsok voltak. Udvari marschallja Yay Ádám, kancellárja Ráday Pál reformátusok; udvarmestere Ottlik György ág. hitv. ev. vallásu. Biztos volt benne, hogy ezekben nem csalódik, mert ezek eszét, szivét nem vesztegette meg a jezsuita furfang. Mikor az 1705-iki szécsényi országgyűlésen a felekezetek barátságos megegyezésre utasíttattak, emlékérmet veretett, melynek egyik oldalán áldozati tűz lobogott s ezt 3 pap élesztgette : rom. kath, ág. hitv. ev. és református. Gyünyörüen fejezi ki ez a kép azt az eszményt, ami az ő lelkében élt a papok hivatása felől. Gyönyörűen fejezi ki a szabadság lelke által
