Dunántúli Protestáns Lap, 1906 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1906-09-23 / 38. szám
647 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 648 tásba helyezett dotáció egyúttal ránk is igen nagy, komoly feladatokat ró, amelyek közül a kezdeményező lépésekkel a főtiszt, egyházker. közgyűlés még a mai napon, azt hiszem, találkozni fog. Kellő óvatosággal, elfogulatlansággal kell hozzá látni a zsinati törvényeinkben lefektetett és szentesítés után végrehajtandó, valamint a dotáció által lehetővé váló reformok keresztül viteléhez. Ez nem kis feladat, amelyben egyházkerületünkre igen nagy kötelességek háramlanak és az esperesi karra igen nagy munka vár. E tekintetben azt hiszem, hogy nemcsak az a feladat, hogy azon arányban legalább könnyíttessék a népnek a terhe, ahol túlterhelés fordúlt elő, amelyen erőnk lesz könnyíteni, de egyúttal az a további feladat, hogy ha már nem a törvény kényszerítése, hanem az erkölcsi obligó áll előttünk, ott is javítassék aránylag a túlterhelés, ahol a vagyonosabb gyülekezeti tagok nem akarván magukat az uj kulcs szerinti magasabb adóval megterhelni, inkább tűrnék az eddigi igazságtalan állapotot, mintsem igénybe vennék az államsegélyt; egyházunk szelleme azt követeli, hogy azt az igazságot és arányosságot és a nép érdekeinek jogos megvédését ott is teljesítsük és ott is iparkodjunk végrehajtani és megvédeni, ahol e tekintetben az anyagi kényszer magára az érdekelt egyházra fenn nem forog. Ezt kívántam kiemelni különösen azért, mert ezen a téren valóban az egyházmegyéknek igen nemes és szép feladat van letéve a zsinati törvényben. Nem kívánok részletekbe bocsátkozni és ennek következtében a dotáció természetével, annak miképen való használatával egyáltalában időelőttinek is tartanám foglalkozni. Egyházunk életére és fejlődésére, amelynek minden irányban úgy társadalmi, mint közoktatási, valamint az egyház beléletét tekintve, mindig magasabb színvonalra kell emelkednie, azt hiszem, hogy ez nagy lökést fog adni, de csak abban az esetben, hogyha nemcsak egyszerűen elszámoljuk az újabb helyzetet és annak törvényes eszközeit, hanem azokat igazán erkölcsi magaslat szempontjából, beléletünknek egészségesebbé tevésére, magasabb színvonalra emelésére fogjuk felhasználni; ez egészen tőlünk függ; ezt sem kormány, sem törvényhozás meg nem akadályozhatja. Ha emelkedésünk nem fog arányban állani sem a szükséglettel, amely előtt állunk erkölcsileg, sem pedig a többi felekezet fejlődésével, akkor vessünk magunkra követ, mert e tekintetben mástól nem is várhatunk sem tanácsot, sem segítséget. Még egy pontra, amely a püspöki jelentésben szépen érintve van, de tanácskozás és határozat hozatal tárgyát nem fogja képezni, kívánnám a közgyűlés minden egyes tagjának, sőt szeretném mondani e falakon kívül az egyház minden tagjának a figyelmét felhívni. Ez a püspöki jelentés azon pontja, ahol panaszkodik a püspök úr és méltán, hogy társadalmi utón, egyleti tekintetben mi roppantál el vagyunk maradva, nem vagyunk képesek a tért felhasználni, kellő kitartással kizsákmányolni és híveinkre, azok lelkére, társadalmi állására és társadalmi közreműködésére azt az átdolgozó, átható befolyást gyakorolni, amelyet p. o. ezt nem irigységből, de elismerésképen köteles vagyok kijelenteni, a katholikus egyház képesítve van. Mert ha megvizsgáljuk, annak szervezetén kívül, mert ezt már csakugyan nem kívánnám mintaképen magunknak megtartani, azt a tagadhatatlanúl erős újabb lendületet, amely beléletében, társadalmi működésében az utóbbi évtizedekben kifejlődött, ha megvizsgáljuk, hogy miféle tényezőkből áll ez, azt látjuk, hogy világiak kezdenek közreműködni, holott eddig azok meglehetős közönnyel viseltettek az egyház érdekei iránt és oly fáradhatatlanságot és buzgóságot fejtenek ki és úgy kizsákmányolnak minden tényezőt, hogy az ember bámulja őket. Másfelől pedig a lelkészek, szerzetesek, akik egyáltalában a közélethez szokva sem voltak, akik semmiféle iskolába e tekintetben nem jártak; gyűléseiken, gyülekezeteikben oly bámulatos ügyességet, találékonyságot, kitartást és áldozatkészséget tanúsítanak, amilyet mi protestánsok is bírhatnánk, mert autonómiánk kis gyermek korunk óta megtanított erre és köteleségünkké tette, de nálunk ez egyáltalában nem fordúl elő és ezen a téren kezdenek bennünket felülmúlni. Mi következik ebből ? Hogy mi a régi iskolának gyermekei, akik minden eszköznek a természetét ismerjük, a szóval bánni tudunk, az embereket közvetlenül ismerjük, mert tőlük elzárva nem vagyunk, a társadalom legapróbb rétegeibe behatolhatunk, mert nem tart vissza minket semmiféle fogadalom, sem szabály, mi e tekintetben nem mondom, hogy folytonosan mulasztanánk, azt mégis valljuk be őszintén, hogy magunk között sokkal több renyheséget, sokkal kevesebb szorgalmat tanúsítunk, mint kellene. Ha panaszkodunk, hogy tudnak elkezdve az utolsó falusi községtől, föl a fővárosig minden téren, közgyűlésekben, országgyűlésen és mindenütt, egy bizonyos szellemet érvényesíteni, amelyet az ember meg nem foghat és meg nem láthat, de látja, hogy sodorja magával az embereket, s azt lehet mondani: kierőszakolja a politika olyan irányait amelyek általában a mi felfogásunk szerint legalább nem egészségesek, akkor azt hiszem, hogy tanulhatunk nem a tekintetben, hogy minden eszközt és minden irányzatot elfogadjunk, hanem,
