Dunántúli Protestáns Lap, 1906 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1906-09-09 / 36. szám
621 DUNÁNTÚLI PROTESTÁNS LAP. 622 a Magyar Szóban megjelent felhívása szolgált alkalmiul, melyben felsorolja az egyház életében fennforgó bajokat, különösen azt a fegyelmetlenséget, amely egyházunkban általánosságban uralkodik. Amely testületben hiányzik a fegyelem, ahol mindenegyes ember saját akaratát igyekszik érvényesíteni, ahol nincs közszellem, mely mindenkit áthat, hogy a közjó érdekében a maga egyéni vágyait és akaratát a köznek alárendelni tudja: ott nincs és nem lehet egészséges élet. Hogy egyházi életünk sokféle baja a fegyelmezetlenségben találja okát, azt minden figyelmes szemlélő tapasztalhatja. A 8 — 10 éves gyermek szembeszáll tanítójával, később tanárával, még később papjával, püspökével is, aki pedig csak a törvény tiszteletben tartását követeli tőle. S ez az anarchia nem szórványos jelenség, hanem általános betegség. A rendet és fegyelmet ismerni nem akarókkal szemben szükség volna fegyelmező szabályra vagy törvényre, hadd tudnák, hogy nem a pap gondolta ki ellenük a megtorlás ilyen vagy amolyan módját, hanem ő csak végrehajtja azt, ami különben a papra is és az egyház minden tagjára nézve kötelező. Bizony nagy kár, hogy a pár évvel ezelőtt bibliai és egyháztörténeti tanulmány alapján megindúlt egyházfegyelmi mozgalom egészen elaludt, mint most az egységes liturgiával és uj énekeskönyvvel történik! Talán elő lehetne venni azokat a szépen Kidolgozott szabályrendelet javaslatokat a jegyzőkönyvekből és levéltárakból, mert erre is illik, hogy „nem halt meg a leányzó, csak aluszik?!“ Vágmellékí. güiíölöi ípi|E§. Az apostoli hitforma. Rég óta felszínen lévő kérdését képezi már a külföldi protestánsok gyűléseinek a „Hiszekegy“ — lényeges megváltoztatása, vagy teljes mellőzése is. A szabadgondolkodók, modernek körében élénk mozgalom indúlt meg e kérdés körül s annyira vitték már egyesek a dolgot, hogy akadtak szülők, akik gyermekeiket a konfirmációi oktatástól is visszatartották, mert — szerintök — képtelenségeket nem akarnak gyermekeikkel taníttatni. Nem tudják megérteni azt, miképpen lehet fenntartani az „apostolicumot“ úgymint imádságot; miképpen lehet ragaszkodni az ilyen kifejezésekhez : „szállá alá poklokrau ; „született szűz Máriától stb., holott ezek ellenkeznek a józanész, a történet tanításával, s még a bibliából is igazolhatatlanok. A modern egyházak és az orthodox egyházak követői közt hosszabb eszmecserére szolgáltatott okot e kérdés, amelyet a wiesbadeni synodális gyűlésen óhajtották ez év julius havában eldönteni. Hogy az nem sikerült teljesen, a kérdés természetében fekszik, amelynek sajnálatos következménye az lesz, hogy még távolabb fogja a két tábor híveit vinni e kérdés feszegetése, míg végre a teljes szétvállás fog bekövetkezni a külföldi protestánsok hátrányára. Romániai protestánsok. A romániai protestánsok száma egy külföldi lap szerint 20.190 lélek. Ebből lutheránus 13.490; 6700 kálvinista, 300 anglikán. Bukarestben már 1753-ban alakúit meg az első prot. egyház. Ma 8000 lelket számlál ez az egyház. A többek vidéki kisebb városokban élnek. A diákok és a Los von Rom. A Los von Rom mozgalom legnagyobb eredményt a diákság körében ért el. Egy statisztikai kimutatás szerint Grázban 55 jogász, 42 orvos, 14 bölcsész, 64 technikus, összesen 175 egyetemi hallgató lépett ki a kath. egyházból 1898 óta. A „Burschenshaftu-ok élénk propagandát csinálnak állandóan a Los von Rom érdekében. Jelszavuk a haladás, a sötétség táborainak megvetése ! Minő más ez a szellem, mint a mi ifjainké. Mi nálunk a klerikálismus túltengése üli diadalát, a fekete reakció hívei táboroznak mindenfelé, s ennek fanatikus fullartárjai az egyetemi ifjak jó része ! Amaz történik a tisztán kath. országban; ez a szabad gondolkozónak vélt Magyarhon lakói közt. Difficille est satíram non scribere ! A legbutább fanatizmus. Páratlan és felháborító példáját adta az elvakult fanatizmusnak egy kath. pap, névszerint: Ramb lelkész Schmalkaldenben. Egy tisztnek az özvegye haldokló férjének azt az Ígéretet tette, hogy mindkét gyermeköket az evangélikus vallásban fogja nevelni. Midőn a kath. nő gyónni akart menni, kijelentette neki lelkésze, ez csak az esetben történhetik meg, ha gyermekeit az Ígéret ellenére is — kath. vallásban fogja nevelni. Mert az ö ígérete nem Ígéret, mivel hite ellenére történt. Beszélgetés közben a nő így válaszolt : még meggondolom a dolgot! Mire a lelkipásztor, hogy az ő jeles tanácsának nem lett eredménye, önmagából kikelve, így ripakodott az asszonyra: „Önnek igaza van ; talán addig a jó Isten még magához veszi a gyermekeket.“ Amidőn az asszony sírva kérte a szeretetteljes szivü Krisztus tanítványt, a papot, hogy ilyesmit mégse mondjon, hiszen a gyermekek egyedüli kincsei, ami rövid házasságukból megmaradt, igy folytatta a pap szavait: „Hiszen a gyermekekre nézve sokkal jobb lesz, hogyha őket is magához veszi a jó Isten, minthogy hitetlenül felnőjenek. Az ön férjének halála az ég büntetése azért, hogy ön egy prot. férfiúval kelt egybe, anélkül, hogy a kath. egyház áldását kikérte volna. Az ön férje azért halt meg oly hamar, hogy hátra maradt gyermekei ismét az igaz vallásban legyenek felnevelhetők. “ Minő sötétség, minő bigottság, minő mélységes fanatizmus! ! A XX. században minő szemtelenül merész és vakmerő nyilatkozat ez ! Az elvakultságnak minő kvalifikálhatlan gőgje! Egyenesen beleavatkozik a jó Isten dolgaiba és az Istent úgy tünteti fel, mint az ő aljas gondolkodásának eszközét. Csodálkozhatunk-e azon, hogy nem tud előre haladni a gondolkozók tábora, hiszen az ilyen fanatikus reverendások nyügzik bókjóba a szabadszellem megnyilatkozását; a szószéken, az iskolában, az életben elmaradt gondolkozásukkal tért hódítanak, az emberiség legnagyobb szégyenére botránkoz-
